„Szenvedélyes előadó, sokat követelő vizsgáztató volt, olyan személyiség, aki nem csupán az előadóteremben vagy a szemináriumi szobában tanított. Az általa szervezett országjárásokon Tákos, Csaroda, Vizsoly, Ják, Csempeszkopács, Velemér templomainak falai között, régi temetőkben és várakban mutatta be művelődéstörténetünk európai rangú értékeit. A legendás velemi hétvégékre a század nagy tanúit hívta vendégül; diákjait kiváló művészettörténészekkel, közéleti személyiségekkel, alkotókkal ismertette meg. (…)”^[1]

A felsorolt településeket nevezte nem kis szarkazmussal „harmadosztályú” Magyarországnak, művelődéstörténeti emlékeit, azok ismeretét kiemelten fontosnak tartotta. Akárcsak a népdalok szeretetét, amelyért ugyancsak sokat tett.
Művelődéstörténeti jegyzetét, akinek megvan, féltve őrzött kincsként őrzi.

„Fiai, lányai Szombathelynek, / Kik majd egyszer népet művelnek: / Hogy új, boldogabb nép legyen / e sokat szenvedett helyen, / nézzetek előbb magatokra, / aztán az örök csillagokra: /
S mit ezek súgnak, a szívetek, / súg: azt mondjátok: legyetek / igaz, erkölcsös emberek!”^[2]
(Keresztury Dezső)

Akik ismerték Őt, akik igazi tanítványai voltak, ha emlegetjük, ha állunk az emléktáblája alatt, Beke Pál szívből jött mondatait ismételjük, ha nem szó szerint is:
„És ugye emlékszel az őrségi, a velemi kirándulásokra, a pálinkára, az aludttejre, a sült gesztenyére, az oladi dombok mögül átszűrődő rohonci fényekre? Ugye tudod, hogy máig tartó mintát adtál az újrakezdés módjára, a »csakazértis« kitartásra, a megfelelés elviselhető mértékére, a radikális megoldások vállalására, az ellenfelekkel való bánásmódra, a fiatalokkal kapcsolatos magaviseletre?”^[2]

---