Egy nagy szabad területen áll a kör alakú épület. Először kápolnának néztem, de közelebb érve látszódik rajta, hogy ez valami egészen más.
Hogy mi?
Keresztény hely, ami egy régi-régi temető közvetlen szomszédságában épült és valami egész különleges légkör övezi. Nyolcoszlopos körben az épület, de belépve jön az újabb meglepetés: oculus van a tetején. A hab a tortán, hogy felnézve egy guggoló, feltámadást váró arckifejezésű Jézust láttam a XV. stáció táblájával. Kőből készült, arcvonásai durván megmunkáltak, szinte ősapás benyomást kelt, ruhája szépen kidolgozott, tunikájának redői valósághűek.
Belül a bejárattal szemben kis "oltár" gyertya/mécsestartóval, felette négy 50x50 cm-es- relief. Mindegyiken mitikus ábrázolásban jelennek meg az angyalszárnyak. Kajla Ferenc alkotásai. Aprólékosan kidogozottak, szinte légiesek az angyalszárnyak, az állatok is és Mária is pont annyira kontúrosok, hogy tudjuk ki is lehet.

Álljon itt egy idézet, ami lehetne akár Kajla Ferenc életfilozófiája is:

"Mindannyian ugyanazt az utat járjuk. Minden szívdobbanás újabb lépés, minden lélegzetvétel újabb megtorpanás: erőgyűjtés. Visszük a keresztet csodálkozó, irigykedő, megvető vagy részvétteli tekintetek kereszttüzében, és olykor talán mellénk szegődik valaki vezetőül, vigaszul, támaszul vagy csak útitársul. Botlunk és felállunk, haladunk méterről méterre, s jutunk ugyanoda végül. A tizennegyedik stáció ennek örök bizonyossága. De sokkal több is ennél. Küszöb a tapasztalható és tapasztalaton túli világ között, kötelék az elbúcsúzók és itt maradók között, kapocs a múlt és jelen között. A mécses az oltáron ég. Ám fényében nemcsak az emlékek világosabbak, nemcsak a lelkünk ragyog fel, hanem megcsillan a remény is: itt semmi nem ér véget. Égi figyelem vezeti léptünk, égi kegyelem várja a lelkünk: a tizenötödik stáció."

---