A kiállítás már bezárt, augusztus hónapja elmúlt. Itt van az ősz és igaz, hogy laposan bár, de (még) velünk van a napsütés, mégis lehullott levelek között róttam utamat a mai napon. Most pedig óriás méretűre felnagyított, a természet által kilyukasztott, vas-levelek jönnek sorra.
Gondolkozom, milyen jó volt a nyári, vakító napsütésben elkészíteni ezeket a fotókat! És nem-igen foglalkoztam az ellentmondással. Bár írtam többször (idéztem) az alkotói szándékról, a "korhasztott s átlyukasztott falevél"-ről, az idő múlásáról, az elmúlásról-múlandóságról, amit vasba transzformálva mutat nekünk Pokorny Attila.^[1]
Most újabb keresés indult és meglepve látom (eddig nem hozta a Google), tavasszal, nem sokkal a szentendrei ősfás parkban rendezett kiállítást megelőzően, másik megjelenése volt az alkotónak – közösen Knyihár Amarilla festőművésszel. Méltó felvezetés az önálló megmutatkozás előtt.
És ott látom éppen azt az alkotást, amit Szentendrén a prospektust nézve hiányoltam. Így kicsit lehetőség van ezt is megnézni.
Pokorny művészetéről ugyanakkor egy új szempontú megfogalmazást találtam. Illik az évszakhoz, talán illik a mai naphoz is.
"Levélszobrai mikrotörténeteket mondanak el a lehullott levélről, az áttört csipkévé enyésző, korhadt lombról, a kettétört, összekapaszkodó s a szél által felkapott, a levegőben keringő levélcsapatról. Egyik szobra két korhadó, óriásra felnagyított levél együttese. Nemes Nagy Ágnes Falevél-szárak című versprózájában „imádkozó tenyereknek” nevezi a faleveleket. Ez a metafora tökéletesen illik Pokorny kompozíciójára. A levél, bár a fa része, mégis önálló élete van, s végstádiumában szinte mágikus erővel bír. Ki ne gyűjtött volna gyerekkorában földön heverő faleveleket?"
A cikk írója idézi az írónő egy gondolatát azzal, lehet, másban is hasonló érzéseket keltenek ezek a levelek: „érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt, fogni, nézni, vinni, megúsztatni utoljára a szélben.”^[2]

---