Ez a kiállítás már bezárt, augusztus hónapja is rég elmúlt. Itt már az első hóra várunk és áldásnak számít minden pici napsütés. Lehullott levelek között jártam a ma is. Most pedig óriás méretűre felnagyított, a természet által "megrágott", vas-levél jön sorra.
Emlékezem, milyen jó volt a nyári, vakító napsütésben elkészíteni a műlap fotóit! Most visszatérve a nyárba, újra írom, amit többször megtettem már (idéztem) az alkotói szándékról, a "korhasztott s átlyukasztott falevél"-ről, az idő múlásáról, az elmúlásról-múlandóságról, amit vasba transzformálva mutat meg nekünk Pokorny Attila.^[1]

Az alkotás címe: "Szél". Érdekesnek találom, a nyáron látottak közül az egyetlen, ami nem statikusan merevíti ki a természet egy motívumát. A levelekből épített bokor a természet újabb elemének kitéve hajladozik, a levelek borzolódnak.

Most is kerestem és örülök a "leletnek". Egy egészen friss, alig több, mint egy hetes interjút találtam a művészről, aki beszél gyermekkorától a nem is olyan könnyű választásig (itt pályaválasztás különböző műfajok között), a természetművészet lényegéről és sokszínűségéről. Az interjú címében rejtőzködő idézet egyike a művész által fontosnak tartott mondanivalóknak.
Nehéz volt választani, mi illik ide leginkább, de szinte az interjú egésze az lehetne, vagyis csak ajánlani tudom, olvasásra.

"Ez az egymilliméteres vaslemez, amivel dolgozom, látványos gyorsasággal mutatja meg, milyen a múlandóság áldozatává válni, ugyanis hamar rozsdásodik. Akárcsak a lehullott falevelek, amelyeket felkap a szél: mire máshol földet érnek, lehet, már kiharapott belőlük az idő. Mindez pedig nem baj, hiszen éppen így valósul meg a természet ciklikussága, így tud megújulni minden, ami él. Ezekben a szobrokban is a saját kísérletező énem van benne. A játékot nagyon fontosnak tartom, ma is játszom, szinte gyerekként..." ^[2]

---