Az idei nyertes alkotás számomra meglepetés. Az indoklást azonban nem találtam meg. Ami biztos, újdonságként a mű alkotója lehetőséget kapott a nyár folyamán a Káli Art Park rendezvényen belül önálló megmutatkozásra is. Róla :
"Művei kortárs szobrászati perspektívából elevenítik fel és értelmezik újra a festészeti tradíció tárgykörébe tartozó csendélet műfaját. Frissen vágott virágokat és vázákat szabályos struktúrába rendezve zár méretre szabott üvegtárolókba, amellyel nem csak a csendéletfestészet szigorú kompozícióit alkotja újra a szobrászati térben, de reflektál a virágcsendéletek kettős természetére is – az élénk, színpompás növények szépsége mögött mindig ott lappang a hervadás, az elmúlás gondolata. Az üvegdobozok belső terében talán nem is a precízen kidolgozott formai szabályszerűségek jelentik a legfőbb hatóerőt, hanem maga az idő, amelynek az alkotó a szobor lezárásának pillanatában átengedi a műveket." ^[1]
A műről: a savmart üvegdobozba zárt növény nevét alkotója adta. Ez egy latin rendszertani névnek megfeleltethető név: Columella Illunium. Az üvegbúra az ember és természet közötti viszonyt jelképezi. Idézve: "Az üveg egyszerre védi a növényt, és igyekszik épségben megőrizni azt, miközben elzárja a külvilágtól és korlátozza növekedését, burjánzását. Az üveg mögé zárt növénytárgy ráadásul egy időben késztet arra, hogy megfigyeljük és tanulmányozzuk, ugyanakkor homályba burkolózó elzártsága és kiismerhetetlensége valami fenyegetőt is hordoz magában. Ily módon az installációban a természeti szépség művészeti ábrázolás által való megjelenítése és a természet uralhatatlan, ábrázolhatatlan, vad idegenszerűsége is jelen van.
Az üvegburával körülzárt műben az eddigieknél nagyobb hangsúlyt fektettem a növények és a látvány elzártságának, közvetettségének kérdésére. Az átlátszatlan üveg homályos körvonalú formákká absztrahálja a művet, bizonytalanná téve az értelmezését, olyan mértékben, hogy a néző számára az sem egyértelmű, hogy mesterséges preparátumot vagy élő növényt szemlél az üveg mögött. (...)
Szabadtéri környezetbe helyezve a munkát átható feszültségek, kettősségek felerősödnek. Emlékeztetnek arra, hogy az ember és természet viszonya, illetve ennek művészeti leképeződése is állandó változásban és átalakulásban vannak.
Az ember a természet része és szimbiotikus viszonyban él a naturával, amelyet ugyanakkor saját képére formál és saját igényeinek megfelelően kihasznál. Még ma is, a klímaváltozás fenyegetése nyomán egyre nagyobb teret kapó ökológiai megközelítés és zöldmozgalmak korában, az ember nem szűnt meg önmagát a természet felett álló, felsőbbrendű létezőként értelmezni, és - bár gyakran épp a környezet védelmének érdekében - továbbra is beavatkozik, szabályozza a természetben zajló folyamatokat." ^[2]

---