Ez az alkotás a nyári, augusztus végéig élt kiállítás utolsó darabja, még várakozik. Elsősorban döntésre várt, hiszen az alkotás már ismert, ugyanitt, csak a kert másik (épített elemek nélküli) részén állt 2021-ben. Azt a kiállítást, ami a Szentendrei Régi Művésztelep ősfás kertjében két képzőművészeti irányzat alkotásait mutatta be, én szívből siratom. Tavaly sem rendezték már meg, most pedig konkrét választ kaptam egy lemondó fejmozdulat formájában: Nem!

Idén önállóan mutatkozott meg Pokornyi Attila, akinek korhadozó levelei által sok minden tanultam meg a Land Art művészetéről, tenger sok irányzatáról (egy, az itt látható ágáról), az alkotó gondolkodásáról velük kapcsolatban. A téma a múlandóság, amit a rozsdás felszín mutat (ld. anyaghasználat: maga az anyag is "készségesen" , gyorsan rozsdásodik). "Akárcsak a lehullott falevelek, amelyeket felkap a szél: mire máshol földet érnek, lehet, már kiharapott belőlük az idő. Mindez pedig nem baj, hiszen éppen így valósul meg a természet ciklikussága, így tud megújulni minden, ami él..." ^[1]

Általánosságban még mindig él a vallomás saját művészetéről: "...szobrai a természethez, a természet állandóságához való viszonyunkat fejezik ki az emberi tudaton és érzékenységen belül. Szobrai rugalmasak, alkalmazkodóak, egy élő folyamat részei. Pokorny szobrait Endless Sculptures*-nak tekinthetjük, mert részt vesznek a természet életciklusában, egy olyan folyamatban, amely örökké tart. Pokorny *végtelen szobrokként ragadja meg az élet mulandó aspektusát, azt, hogy minden átalakul, egy életfolyamat része...."^[2]

---