Az ez-évi kortárs művészeti bemutató, immár a negyedik, a hagyományok jegyében újra megnyitott Köveskálon. Az erre a célra szabaddá tett és szabadon látogatható területen sorakoznak azok, amik a beérkezett pályaművek közül a zsűri általi megmérettetés után helyet és nyilvánosságot kaphattak.

Az idén felvonultatott szobrok sora változatos, többnyire a kísérletező kedv megnyilvánulásai. Ezek közé tartozik Éles Lóránt alkotása, ami az eddigi összes közül is leginkább rendhagyónak mondható. Érdekesség, hogy Éles Lóránt nem új (bár nekem igen) ezen a területen és az általa "kifejlesztett" művészeti ágat sem most kezdte.
Gyakorlott kiállító művész, így meglehetősen sok, hozzá kapcsolódó anyag érhető el az interneten. Az egyik cikkben nyilatkozik arról, hogy jutott el az azóta következetesen gyakorolt irányzathoz, ami erősen eltér a tanulmányai során követett vonaltól.
"Tanulmányaim végeztével olyan külső behatások, ingerek értek, amik merőben átformálták szobrászatomat. A változás egyik fő oka egy nagy múltú, patinás gyárban való munkába állásomhoz kapcsolódik. Az indusztriális környezetben való lét, egy új kutatási alapot kínált fel nekem. Alapkoncepcióm nem változott, pusztán egy meglehetősen ipari, az esztétikát nem céljának tekintő burokban rejtem el őket." ^[1] A cikk hosszú és sokoldalú, rengeteg gondolatot rögzít, így a kiragadott idézet csak "felvezető", érdemes elolvasni.

Konkrétan az itt bemutatott alkotás kapcsán: "A földön elhelyezett szobor, mely a régészeti leletek hatására épít, mintha egy ősi csőhálózat maradványait találták volna meg. A fiktív szituáció valódi kérdéssé teszi, hogy hogyan viszonyulunk a régmúltból ránk maradt, pusztán keletkezésük ideje miatt műtárgyá vált leletekkel. Esetleg a jövő archeológusa szépséget és értéket fog látni jelenünk utált ipari objektumaiban is? A fiktív régészeti leletek időbeliségének kérdését e szobrok esetében is nyitva hagyja. A szobrokat bevonó mázréteg pedig így válik a nemvárt dicsfény metaforájává." ^[2]

---