Amikor a műlap szövegét írom, első napját éli az Art Market Budapest rendezvény és annak egyik ága, a Sculpture címet viselő kiállítás. Ennek különlegessége, hogy egyik helyszíne ugyan a B. épület kiállítótere, de a parkba is bőséggel került alkotás. És itt nem említem a kapcsolódó programokat és helyszíneket.
Mindent megmozgató rendezvény, de mindössze négy napig tart. Vagyis úgy gondolom, lehetetlenség lépést tartani, mindent megnézni.
A parkban álló szobrok többsége ismerős. Van, ami visszaköszön valamilyen másik bemutatóról, de jó érzést adott, többségében a jellegzetes stílusjegyek alapján meg tudtam állapítani, ki az alkotó.
Egy dolog, hogy a Melankólia című alkotást ismertem, elhozta nekünk bOrsi Genfből. 2012-ben készült, abban az évben, amikor az alkotó elvesztette első feleségét.
Rövid vitám volt egy hölggyel, aki átsuhant a parkon, lefékezett a szobor mellett és felháborodva közölte a környezetével, hogy nem kéne egy ilyen, rossz kedvet sugárzó szobrot iderakni. Nem gondolom, hogy műértő kritika volt, minden esetre nem voltunk azonos véleményen.
Lényegében én még azt sem fogadtam el, hogy a szobor annyira negatív érzéseket sugall. Eddig úgy gondoltam, a melankólia nem azonosítható a depresszióval. Ezen túl pedig mindkettő az élet része (van, akinek épp velejárója), nem kéne elmenekülni a tények elől.
Most szétnéztem a net-en és bizony több megközelítése van a melankólia szónak. Pontosabban egynémely helyen más hangsúlyt kap ez az állapot, nagyjából mégis igaz, szélsőséges állapotában – orvosi értelemben valóban azonosnak tartják.
A szobor a művész felesége elvesztésére utal, nem vitatom, hogy szélsőséges érzések hívhatták életre. És valóban, az ábrázolás túlmegy a "levert, szomorkás hangulat; mélabú, búskomorság" elsődleges megfogalmazáson. Látnom kellett, van, aki azonosulva a ténnyel, a gyász megfogalmazásaként értelmezi.
Az első cikk írójának gondolatait idézem: "Nézem most a szoborról készült fotót, és azt érzem, hogy észrevétlenül utazom vissza az időben. Újra az a huszonéves vagyok, aki elveszítette a legjobb barátját. Nézem a szobrot, ahogy a saját ürességén csodálkozik, és érzem AZT az ürességet. Abban az időszakban, éppen úgy, mint a szobor, egy héj voltam csupán. A gyász azonban, ahogy én látom – szerencsére – nem ér véget ennél a fázisnál. Az érzés, amit a szobor alkotója tűpontosan megragadott, csak egy állomás azon a végtelenül hosszúnak tűnő úton, amit gyásznak nevezünk."

---