Hirtelen bukkant fel a szobor, mikor a lépcsőfordulóban baktattam felfelé. Először azt sem tudtam mit látok: egy ismeretlen férfi öreges arca nézett velem szembe, test nélkül, lepelbe tekeredve, egy méter magas vörösmárvány posztamensen. Ahogy közelebb értem, úgy kezdtem "megvilágosodni". A büszt felett bal oldalon feltűnt a neve, hogy Széchenyi.^[1] Ritka, hogy Őt ilyen idősen ábrázolják. Aztán szobor bal oldalán megláttam az alkotó szignóját: Melocco. A drapéria maga a test és a köpeny egyszerre!
Persze erre gondolhattam volna, hisz nemrég olvastam Mészáros Ákos egyik értekezését, amelyben így ír:
"Melocco szobrainál megszokottá vált, szinte hozzájuk tartozónak érezhetjük a drapériát. Szokatlan dolog ez az eszközhasználat a modern kor szobrászatában. Azonban kétségkívül nagyon hatásos, és a köztereken való megjelenése rendkívül érzékletes, monumentumok esetében különösen kifejező. Antall József miniszterelnök síremlékét a Fiumei úti sírkertben szinte teljesen beborítják a minden irányba hullámzó függönyként áramló drapériák."^[2]

A "sűrű" drapériahasználat miértjére is kerestem a választ, amit Barcsay Jenő Ember és drapéria című könyve, előszavában találtam meg:
"A lepel, a drapéria az emberi alak megjelenését gazdagítja, mozgását még jobban érzékelteti. Éppen ezért fontos kifejezőeszköze a képzőművészetnek. Látszólag szeszélyesen gördülő redőiben bizonyos törvényszerűségek vannak. A redők adott körülmények között meghatározható rendben képződnek, vagy tapadnak a test felületére.”^[3]

A szokatlan ábrázolás módú szobor, valósággal vonzza a tekintetet. A drapéria használata a nagyméretű szobroknál, műemlékeknél légiességet kölcsönöz, de hogy ezt egy mellszobornál is meg tudta tenni alkotója, az zseniális. Sajnos felállítási idejéről az ott dolgozók nem tudtak információt adni, talán egyszere ez is kiderül.

---