A Szent Erzsébet-szobor avatására
"Tisztelt közönség, támogatók, vendégeink!
Először is köszönöm, hogy részt vehettem ebben a mi kis közös csodánkban. Ugyanis az itt látható Szent Erzsébet-szobor – amit a nagyközönség most láthat először – nem most született, már egy éve cseperedik, nő, alakul.
Tavaly valamikor szeptember végén vagy október elején Smelkó István és Zalán atya megkeresett, hogy segítsek Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmából a volt Promenád parkjába – ma Szent Erzsébet térre – egy szobrot álmodni.
Így kezdődött. Hosszas töprengés és rajzolgatás után azt javasoltam, keressük meg Bobály Attila szobrászművész barátomat, és majd meglátjuk, hogyan tovább. Így hát elindultunk Somoskőre, a művész otthonába. Beszélgetéseink nyomán végül Attila elvállalta ezt a hatalmas feladatot.
Akkor még fogalmunk sem volt, mekkora fába vágtuk a fejszénket. Kiderült, hogy egy köztéri szobor elkészítéséhez nagyon sok idő, pénz, lektorátusi, régészeti, építési és egyéb engedélyek szükségesek.
Aztán elindult a közös munka, ami egy nagyszerű év közös gondolkodását hozta a szentről és a szoborról. Közben megismerkedtem egy kiváló, művészetek iránt igen érzékeny emberrel, Kapisztrán atyával, aki nagy lelkesedéssel segítette munkánkat.
Így született meg a szobor vázlata, amit a hívek láthattak a templomban. Amíg Zalán atya hatalmas energiával az anyagi forrásokat teremtette elő, addig a mű is kezdett kibontakozni. Lassan az agyagból megformálódott a test, és hétről hétre gazdagabb, nemesebb lett. Ezután jött a viaszba öntés, az öntőforma elkészítése és végül a bronzöntés, cizellálás, patinázás.
Ebben a hatalmas munkában próbáltunk segíteni a szobrásznak. Ma is jó érzéssel gondolok az együtt eltöltött estékre Attila műtermében. Hiányozni fognak ezek a beszélgetések, tudom, mert hát ilyen az ember: a cél elérése, a küzdelem, az úton levés boldogságosabb neki, mint maga a cél. Megértettem, hogy szoborba, anyagba önteni Szent Erzsébet szellemiségét, kisugárzását egészen más, mint képet alkotni. Itt az anyaggal való küzdelem fizikai értelemben is egészen más.
Bobály Attila hihetetlen alapossággal és elkötelezettséggel vágott bele a munkába. A szentről szóló könyvek tucatjait tanulmányozta, és mondhatom, éjjel-nappal dolgozott, szinte eggyé vált alkotásával, Szent Erzsébet szellemiségével. Művét a valóság talajáról indította, egy igazi hús-vér embert mintázott az alkotás hitelességéért, és ezután alakította-változtatta, töltötte meg művészi kifejezőerővel. Tanúja lehettem, hogyan válik egyre jobban élővé a halott agyag, hogyan teremtődik meg a mű. Egyedülálló, amit Attila vállalt, különösen az, hogy szobrát az agyagtól a bronzöntésig maga csinálta, így még az öntés előtti viaszformába és a kiöntött bronzba is bele tudott nyúlni. Így lehettem tanúja, hogyan finomulnak ki a kezek, lábak, hogyan nemesedik a fej.
A szobor 300 cm magas, bronz. A posztamens nem válik el a figurától, ez az egybeépítettség teszi lehetővé, hogy gondolatban a porból eljussunk a mennyországig. A lenti formálatlan világ spirális alakban indul meg felfelé, hogy aztán szabályos drapériává változva irányítsa tekintetünket a szobor lényegére, a mindent odaadó kézre, a rózsacsodára. A szellemi és anyagi világ összekapcsolását kifejező két kéz a szobrot körbejárva megmozdul, szinte látjuk, ahogy megérintik egymást. Az ölből kihulló szirmok csillagokká változnak lefelé, és belevesznek a Tejút végtelenébe. Ha felfelé utazunk tovább, a ruha hullámain keresztül jutunk el Szent Erzsébet szelíd, de határozott, nemes és fenséges fejéhez, amit nem korona, hanem glória övez, így teremt a szobor kapcsolatot föld és ég között.
Úgy érzem, e remekmű egyszerre egyedi és egyetemes, ahogy lefelé nyitott, ugyanúgy felfelé is szinte belefeszül a térbe, összeköti a földi és égi dimenziót. Az enyhén meghajló fej az Isten iránti alázat és az emberek iránti szeretet nagyszerű megfogalmazása. A mester Szent Erzsébet alakját nem királyi öltözékben, hanem szegények iránti tisztelettel szerzetesi ruhában, mezítláb ábrázolja, mégis fenséges, tiszteletet parancsoló. Alakja mégsem elérhetetlen: előbukkanó lábát szinte azonnal szeretnénk megsimogatni, megérinteni, részesévé kívánunk lenni az ő szeretetének, áldásának. Kiváló arányrend¬szerével nem hatalmasodik fölénk, köztünk van. (Nem véletlen, hogy amikor a harmadik lektorátusi zsűri meglátta, el voltak ragadtatva, és azonnal elhatározták, nívódíjra terjesztik.)
Szólnom kell a szobor és a tér kapcsolatáról, kapcsolódásáról. Minden irányból különleges a látvány: egyszerre illeszkedik a térbe, szinte folytatása az öreg fák sorának, mégis kiemelkedik közülük. Egyszerre van jelen az ősi gótikus szent ábrázolás, és a mai individuális megfogalmazás. Ezáltal összeköt bennünket a múlttal, folytonossá téve az időt.
Meggyőződésem, hogy Szécsény városa egy remekművel gazdagodott, ami méltó mintát állít elénk, hogy tekintetünket az anyagi világ fárasztó nézésétől a lélek felé irányítsa, melyben hit, szeretet, megbocsátás, tisztelet, összefogás példáját lássuk! Számomra példaértékű az összefogás, amit talán Szent Erzsébet szelleme irányított, megmutatva, hogy jó ügyért ma is együtt tudunk gondolkodni, dolgozni, jelet tudunk hagyni az utókornak, emléket állítani az ősöknek. Ennek a jelképe számomra Bobály Attila Szent Erzsébet szobra, melyet ezúton ajánlok Szécsény város lakóinak és minden szépet és jót szerető embernek. A művésznek kívánom: tudja elengedni „gyermekét”, hogy újabb alkotáshoz láthasson. Fogadja őszinte elragadtatásom.
Végezetül Kapisztrán atyától kapott Szedő Dénes versidézettel zárom gondolataimat:
Teilhard tanít
Kél, burjánzik a lét: szétágaz, gócba verődik;
Éled a rest anyag, és kezd már eszmélni az élő.
Megjelenik Krisztus. Rejtelmes Teste fölépül;
S megtér mind a világ a sugárzó Ómega-pontba."

Bakos Ferenc

---