Az I. világháborúban elesett 1156 orosházi hős emlékét megörökítő kompozíció készítésére 1926-ban írták ki a pályázatot. Az egyik esélyes pályázó Sidló Ferenc volt. 1927 januárjában azonban a mérnöki hivatalba megérkezett Pásztor János által tervezett szoborcsoport fényképe, amely alapján megnyerte a pályázatot.
A fényképről azonos méretű faprofilt készítettek, amelyet bronzszínűre festettek. 1927. február 25-én volt a szoborpróba. A profilt hat különböző helyen állították fel, majd a szoborbizottság a községházán hosszas vita után, Pásztor János véleményét elfogadva az Árpád-kertben való felállítás mellett döntöttek. Az avató ünnepség 1927. október 23-án történt. Helyi lapban többen bírálták az elhelyezést, mivel fákat kellett kivágni, és megszokott sétautakat áthelyezni. A kompozíció néhány gyengeségéről vers is született, amely lent olvasható.
A szobor lábazatánál lévő címerpajzs fölül a Szent Koronát 1945-ben lefűrészelték, és az akkori Tanácsháza udvarán dróttal felkötve lógott, és az asztalos műhely dolgozóinak a korona kalapáccsal való kongatása jelezte a délidőt. 1980-ban egy tanácsi határozatra a koronát újraöntötték és visszahelyezték a szobron lévő pajzsra.
(Forrás: Dr. Kiss A. Sándor: Mi orosháziak III. Orosháza, 2007.)

A 3 méter magas mészkő talapzat átmérője valóban kissé szűknek bizonyul az ötalakos, két méter magas bronzból készült szoborcsoport alatt. A kompozíció azonban tartalmazza a kor ízlésének megfelelő romantikus jelképek sokaságát. Megtaláljuk az ősöket jelképező idős, bajuszos férfit, aki a kezében puskát tartó katonával közösen a haldokló sebesültet támogatják, és mellettük látható az égre tekintő fohászkodó özvegy, ölében az árván maradt gyermekkel. A talapzat lábánál a címerpajzson a Szent Korona, keresztbe helyezett zászló, a kézifegyver és a drapériára állított rohamsisak. A talapzat felirata: „A HAZÁÉRT 1914-1918”
És végül a szoborról született szellemesen bíráló hangú vers:

Áll a szobor

Áll a szobor keskeny talp tetején
Erőlködik rajt a hölgy s a legény.
„Mily jó atyánknak! köztünk bizton áll,
Az is, kit elragadt a hősi halál.
De ím e rossz kölyök, mint fickándozik,
Anyai ölemből lekívánkozik.
Még leránt magával keskeny a talap!
Mibe támasszam gyönge magamat?”
„Csak szélén állok én is” mond a hős
„Karom bár bronzból van mégsem oly erős,
hogy támpont nélkül puskámnak agyát
A légbe kapva védjem a hazát.
Mily szép volt egykor künn a harcteren!
Megálltam végig vitézül helyem;
Óh Pásztor János, vétettem neked,
Hogy centiig kimérted e helyet?
„Ej csend legyen már” szólalt az öreg
„Nekem is van itt bánatom öleg!
Mikor estenden jön bámészi nép,
Hogy villanyfénynél töltse örömét
Hiába vágy szemlélni alakom
Mind azt hiszi, hogy talán kalapom
Elfútta a szél, a földre szálla le
S villany fénye azért van lefele.”
Csak hallgatom a sok panaszkodót
Nézem a keskeny szobor alapzatot.
Egy pót-alapzat biz nem ártana
A villany is ha fényt rá ontana
Sokkal jobb lenne hiszen magam is
A nézőnek, - de a szobornak is.
P.