1908-1910: Magyar Királyi Iparművészeti Iskola, mesterei: Mátrai Lajos, Simay Imre. 1948: Pro Arte-érem; 1949: Kossuth-díj; 1961: érdemes művész. 1910: tanulmányút Bécsben, Berlinben, Münchenben, Lengyelországban; 1911-1912 között Párizsban élt; 1916-1917 között az orosz és olasz fronton harcolt, majd haditudósító; 1919: ösztöndíj a Tanácsköztársaságtól; 1919-1921 között Berlinben élt; 1926-1932 között felváltva itthon és Szlovákiában dolgozott; 1944: munkaszolgálat. ~ a 20. sz.-i magyar szobrászat kiemelkedő alakja, az expresszív törekvések legjelentősebb képviselője. Pályája kezdetén Michelangelo és az ókori Kelet plasztikája volt rá nagy hatással, de a tízes évek végén kialakult jellegzetes expresszív stílusa, groteszk látásmódja, amely mindvégig jellemezte munkásságát. A húszas években születtek meg azok a figurái és kompozíciótípusai, amelyeknek új meg új változatait formálta meg a háború után. Szobrászatának "hőse", egyben a szobrász önarcképe Don Quijote (1929) alakjában fogalmazódott meg először. Ez a hórihorgas, kalapos akt a maga fanyar szemlélődésével sokszor visszatért később is, így a Halászfiú (1955), a Kötényes fiú (1957) vagy a késői, fáradt és szomorkás Meditáló (1960), ill. az Álló férfi (1964) bronzkompozíciójában. Igen jellemző, hogy a művészet az emberi figura arányainak groteszk hangsúlyokat ad, a mintázás megőriz valamit az anyag alakításának egyszeri, ösztönös mozdulataiból. Leginkább a mutáló hang érdességére emlékeztet a ~-szobrok különös hangvétele, amellyel egészen az utolsó művéig mindig találkozunk. A Don Quijotéhoz hasonlóan élt tovább annak ellentétpárja, egy felszabadult, vaskos, fesztelen nőtípus, melynek telt, diadalmas formái öntudatot, magabiztosságot és stabilitást sugároznak. Ennek a típusnak őse a Madame sans gene (1934). Kicsattanó ereje, diadalmas derűje később is felismerhető ~ nem egy kompozíciójában, a negyvenes évek második felétől azonban asszonyalakjai már kevesebb derűvel fogalmazzák meg ezt a típust (Nő teknősbékával, 1947). Az 1949-es Ulyssesben még egyszer változatlan fénynyel ragyog fel a női test fesztelen természetessége, a szobrász fanyar humora és a mintázás kirobbanóan érzéki karaktere. A következő évtizedben mintázott nőalakjain elborul a fény, a plasztika elmosódottabb, görcsösebb, és a figurák mozdulatában van valami idegenszerű: már nincsenek úgy otthon a világban, mint a korábbiak, inkább menekülnek belőle (Vetkőző nő, 1957). A Don Quijote és a Madame sans gene köréhez sok szállal kapcsolódva, de mégis külön csoportot alkotnak a kétfigurás kompozíciók. E kompozíciótípus két évtizeden át lényegében alig változott. Valamennyi kettős különös, nem nélküli lényeket kapcsol össze; testvéri viszonyuk szokatlanul ellágyult, gyengéd hangon fejeződik ki, és nélkülözi az érett szobrász ironikus, groteszk látásmódját, vagy az idős mester keserű tépelődéseit. A csoportba tartozó művekben az érzelmi összetartozás változatos formai eszközökkel fejeződik ki: a felnőtt- és a gyermektest méretkülönbségéből adódó aszimmetria hangsúlyozásával (Anya és gyermeke, 1922) vagy az alakok közti negatív tér határvonalainak felelgetésével (Tékozló fiú, 1941; Ruth és Noémi, 1944). ~ kitűnő portrészobrász volt. Korai arcmásain az ókori Kelet szobrászatának hatása érződik, a telt, zengő formákon néhány rajzos, ornamentális elem jelenik meg: a szemek íve, a száj vonala, a haj hullámai (Ady-fej, 1921; Kalapos önarckép, 1927). Szilárd felépítésük, plasztikai tömörségük és a modell fiziognómiai adottságainak kifejezése személyes hanggal gazdagodik. A harmincas évektől kezdve modelljeiben elsősorban a szabálytalan, egymásnak ellentmondó, groteszk karakterjegyek érdeklik, a szobrász feldúlja az arcok egyensúlyát, hogy az egyéniség belső képéhez hű maradhasson (Schultheisz Baba, 1932; Pán Imréné, 1935; Glück Marianne, 1945; Szenes Zsuzsa, 1959). Azt az expresszionisztikus, fanyar stílust, amely legtöbb portréját jellemzi, ~ 1919-1921 között Berlinben, az expresszionizmus fővárosában alakította ki. Első nyoma ennek egy litográfiasorozata (Jób-illusztrációk, 1920); kisplasztikái a húszas évek folyamán még megőrizték egyszerű felépítésüket, sima, hengeres formáikat, nyugodt plasztikájukat (Négykézláb álló, 1921; Híd, 1921; Ülő női torzó, 1922), és csak az évtized második felétől érzékelhető bennük a stílusváltás. ~ sajátos, egyéni formanyelvet dolgozott ki, amelyben az expresszionista kifejezőeszközök, az anyaggal való birkózás nyomait őrző formák különös, fanyar groteszkségű emberalakokat elevenítettek meg. Naiv és ösztönös baloldalisága élete folyamán mindig a progresszív mozgalmak közelébe vezetett (Sarló, Szoc. Képzőművészek Csoportja, Független Magyarországért stb.), alakjai mégsem elsősorban direkt társadalmi-politikai meghatározottságú lények, hanem ezen túl, általánosabb emberi sorsok plasztikai megjelenítői. Legtöbbjük csomós, szaggatott formahalmokból épül fel, mintha nehéz földből, agyagos sárból lenne gyúrva (Köszöntő, 1935; Kubikus, 1941; Aszfaltozó, 1943; Rokkant katona, 1944). Ezeknek a munkáinak gyakran szociális tartalmú indíttatása, a stílus expresszív vonásai rokonságot mutatnak Mészáros László vagy Goldman György harmincas években keletkezett, ill. Szöllősi Endre későbbi alkotásaival. Az ötvenes évek elején igyekezett alkalmazkodni az ún. szocreál kánonjához, Rákosi-arcképet, élmunkásportrékat mintázott, de törekvései sikertelenek maradtak, látás- és formálásmódja képtelen volt tőle idegen követelmények teljesítésére. Hosszú évek után csak 1954-ben rendezhette meg önálló kiállítását. Élete utolsó évtizedében néhány portré mellett főként a Don Quijote-alak új változataival foglalkozott (Mednyánszky, Meditáló, Álló férfi), ezekből a műveiből fátyolos szomorúság, az öregedő mester kesernyés tapasztalatai olvashatók ki. Pályáján néhányszor foglalkozott emlékműtervekkel, így a húszas években készített vázlatokat egy elképzelt Áchim-emlékhez (1927), ill. egy Ady-monumentumhoz; mindkettő - a földből kinövő óriási fejportréval - jellegzetes expresszionista ötlet. A háború után készült Dózsa-szobra, valamint A Duna-völgyi népek kórusa (mindkettő 1946) szintén emlékműtervek, a Don Quijote-figura sajátos, expresszív stílusú megfogalmazásai. Rajzai között kevés a szoborhoz készült vázlat, inkább önálló kompozíciók, a Jób-illusztrációk stílusát folytatják. Villamosbaleset következtében halt meg. 1977-ben hagyatéka a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba került.

Mesterei . 

Egyéni kiállítások . 

Irodalom .