Cyránski Mária (1940 Budapest)

Tanulmányok:
Budapest, Képző- és Iparművészeti Gimnázium 1955-59, tanára: Somogyi József.
Budapest, Képzőművészeti Főiskola 1959-64, mesterei: Szabó Iván, Pátzay Pál.
Díj: Derkovits-ösztöndíj, 1974-77.
1965 óta Dunaújvároson él és dolgozik, 1986-tól Dunaföldváron van műterme.
Egyik alapítója a Dunaújvárosi képzőművészeti tárlatoknak.
1978 és 1987 között nyolc nyáron vett részt a kecskeméti nemzetközi zománcművészeti alkotótelep munkájában. Kisplasztikái, reliefek, érmek és köztéri, monumentális művek készülnek műhelyében.
Művészete lírai realista szellemiségű.
A klasszikus szobrászati eszmények által áthatott munkásságára az olasz reneszánsz, ill. Rodin és Maillol művészete hatott.
1997-ig 21 egyéni kiállításon mutatta be munkásságát.
1999-ben részt vett a 23. Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikai Alkotótelepen és annak záró kiállításán (Nyíregyháza, Városi Galéria, 1999. június 11. - augusztus 30.)
Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Szobrászok Társaságának, a Tűzzománc-művészek Magyar Társaságának, a Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dolgozók Szakszervezete Elnökségének.

"Cyránski egy esztendővel diplomázása után vidékre pályázik, így 1965-ben Dunaújvárosba kerül.
Az életmű története tehát sajátosan dunaújvárosi.
Már főiskolai éveiben megmutatkozik különös érdeklődése az emberi figura iránt. A tanulmányban nem a később elfelejtendőt látja, a rutinszerzést, hanem a lelki tréninget az elmélyült kapcsolatteremtésre. Felfogása szerint nem annyira a mozgás, inkább a plasztikai tömeg érdekli. A belső hangokra figyelő vegetatív létezés. A vásárhelyi művésztelepen figyel fel a sajátos ellentétpárra, amely az egyént jellegtelenné tévő fővárosi tömeg és a vidék, személyiséget körülölelő szabad terei között feszül. Meggyőződése mélyről fakadó, egyszerre ösztönös és vállaltan tudatos.
Törekvéseiben rokonának érzi a francia Aristid Maillol, a magyar Ferenczy Béni és Medgyessy Ferenc munkásságát. E tekintetben utolsó, főiskolai mesterével, Pátzay Pállal is szembe kerül. A szoborra, amely ez időben készült, később, amidőn az észak-dunántúli régió műcsarnoki kiállításának kiemelkedő opuszává lett, büszke volt mestere: "Az én növendékem munkája." A Hajnal című mű, ma Dunaújvárosé. Cyránski más tekintetben is önmeghatározó állásfoglalása a Hajnal.
Dunaújváros messzire tekintő főépítésze, Weiner Tibor, nem véletlenül épített városában műteremlakásokat. Mint urbanisztikai szakember, minden bizonnyal tudta, mindaddig igazában nem város a város, amíg saját kultúrája nincs. Úgy kerülhetett a Kiállítási Terem elé a Hajnal. A város első köztéri akt-szobra (A terem maga ezzel, más feladataitól megválva, lett kizárólagosan a művészet bázisává).
Cyránski sohasem téveszti szem elől, munkáit mire szánja.
Feladatait közlendői szerint maga-magának tűzi ki. Munkáinak jelentéktelen hányada készült megbízásra. Ismervén a művészet társadalmi szerepét, a kor kihívásaira keresi mások számára is fontos válaszait. Tudja, az alapos, lelkiismeretes munka e válaszoknak tekintélyt teremt. "Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli az énekesét". Mindent magára vonatkoztat, alanyi művész. Számára, pl. elfogadhatatlan a korszaknak, az Élet és Irodalom hasábjain folytatott panel-vitája, hivatalból győztes állásfoglalása. Eszerint a panelhez valamiféle ritmikus, absztrakt plasztika illenék. Ezzel szemben szerinte nem a panelhez kell igazodni, hanem az emberhez. Nem a panelt kell igazolni, hanem érvényre juttatni az embernek emberire való igényeit. A kettő nem áll szöges ellentétben, a helyes válaszra van is példa már a harmincas évekből. A barcelonai világkiállítás egyszintes, miniatűr remekműve, a Német Pavilon. Építésze, a holland Mies van der Rohe szembesítette a síktetőt tartó egyetlen fényes, rozsdamentes acéloszlopot, üvegfalakat és falnagyságú, féldrágakő térelválasztót egy álló, kezében almát tartó Maillol aktszoborral, a Pomona cíművel. A geometrikussal szemben az érzékeny testet. Cyránski Hajnal című plasztikája akkori elhelyezése is ezzel rokonszellemű volt. Cyránski lelkesedéssel fordul Tomasi di Lampedusa, Lighea című bibliofil kiadásban megjelent, varázslatos műve felé. A Borsos Miklós márvány plasztikáival illusztrált témára Cyránski másféle megoldást ad. Gondolatát megmintázza éremben, kisplasztikában, végül monumentális méretben. Az úszó mozdulatban, vízbe vetődő sellő-figura a Fedett uszodát díszíti. Hasonló, maga választotta utat jár be Vénusz című munkájában a kisplasztikai változattól a Dunaferr aulájában felállított szoborig.
Cyránski ízig-vérig nő, feleség, gyermekeit nevelő anya. Nem esik a szobrászi hivatást egyben férfiszerepkörnek tekintő, önfeladás hibájába. Ellenkezőleg. Rokonszenve jeléül megmintázza Vanessa Redgrave-t Isadora Duncan, a XX. század elejének híres magántáncosnője szerepében. A táncosnő művészetével és tanári tevékenységével a testbeszédben kifejezhető emberi méltóságra tanít.
Cyránski számos munkájában foglalkozik a nő legfőbb szerepkörével, anya és gyermek kapcsolatával, magával a terhességgel. Ismét csak saját feladatul kirótt művekben az egyetlen lehetséges, természetes kiútra mutat a mának élő, önmaga jövőjét felfaló jelenből.
Cyránski 1978-ban, majd további hét ízben meghívást kap a Kátai Mihály vezette Nemzetközi Tűzzománc Alkotótelepre. Elsajátítja ezt az újjászülető ősi technikát. Szobrászi alkatát megőrző, sajátos figuratív és ellenpólusként népi alapokra építkező geometrikus műveket alkot. Az anyaságot, nőiességet profán módon, a csak rá jellemző technikával, középkori szárnyas oltárokkal rokon szerkezetben dolgozza fel. Hatásmechanizmusában munkái a "fal ékszerei". Cyránski számos alkalmi érmet készített. 1999-ben rész vesz a Sóstói Nemzetközi Kisplasztikai és Érem Szimpóziumon, ahol megismerkedik a viaszvesztéses bronzöntés technikájával. A számára új lehetőség új formákat hoz munkásságába. A Búcsú Afroditétől sajátos folytatása is egyben a korai Torzó és a Kibontakozás című munkáinak, egy, a saját munkái töredékeire alapozott metanyelvnek.
Cyránski megfigyelő, beleérző képessége révén kiemelkedő portrészobrász. Korai terrakotta-büsztje, a nőiségét hozzá hasonlóan vállaló Kaffka Margitról, már teljes erejű. (Képzőművészeti Főiskola Archívuma)
Későbbi, Weiner Tibor emléktáblája csaknem tetemre hívás. A legnehezebbet választja: domborműben a szemtől-szembe nézetet.
A plasztika bármily gazdag is, alárendelt. Szolgálja a tekintetek találkozását, az immár átvitt értelmű, szembesülést. Sajátos, belső kérdésfeltevéseire keres választ Bartók reliefjeiben és József Attila ábrázolásaiban. Az immár nagybeteg, aszott Bartók Bélát profilnézete teszi végzetesen távolivá, sorsába zárttá, korai, kisméretű plakettjén. József Attila mellszobrában még ennél is tovább lép. Míg a dombormű eleve egynézetű, a körplasztikája kényszeríti a költővel szinte személyes kapcsolatfelvételt jelentő szembenállásra. A Dunaferr előcsarnokában felállított Borovszky Ambrus portré elképzelhetetlen Cyránski személyes, kapcsolatteremtő ereje nélkül. A modell természetes oldottsággal adja magát. A soha vissza nem térő, a különös, a szobrász együttérző, mégis tárgyilagos magatartása által érvényesül. Bár meghagyja a mintázó érintkezés nyomait a szobron, felületei mégsem a tapintható tárgyéi. Elvi különbséget tesz a modellen tapasztalt felület és a szoborban ható forma között. Nehezen, küszködve dolgozik. Valójában egyetlen kritériuma munkája befejezettségének, ha az hatni kezd. Nem megmondható, hogy ez esetenként mikor, miért következik be. Mindig újra kell feltalálnia. Cyránski maga vall vállalt szerepéről, tudatosságról, ösztönösségről, belső megérzésről, József Attila portrédomborművén a költőtől vett idézettel:


"Hát dicsértessél s hirdettessél,
Minden korokon át szeressél,
Nehogy bárkiben alább essél,
Mindig mindenütt megméressél."

forrás: Ifj. Koffán Károly