Szelevény, a zsákfalu
Cserkeszőlőről hazafelé indulván, úgy döntöttünk, hogy ellenkező irányban haladunk, no nem azért, hogy megkerüljük a Földet, csak éppen egy kis szentesi kitérő miatt. Az éppen nálam lévő térkép szerint Szelevény felé van egy rossz kis út a Körösön keresztül Szentesre. Szép napsütésben, tejszínhabosan gomolygó felhők kíséretében minden adva lett volna egy szép kiránduláshoz, ha a náthám nem gyötört volna. Ettől aztán kicsit levert voltam, amikor beértünk a falu központjába, ahol jobb kéz felől egy kis téren feltűnt egy „T” alakú kőoszlop.
- Megálljunk? – kérdezte Erry, mert tudja, hogy ilyenkor szoktam felkiáltani.
-Nem kell!– válaszoltam nyűgösen. – Most nem tud érdekelni, hogy valaki felállít egy kődarabot, aztán ráírnak valami fontos dolgot, rátesznek még két másik követ, és kinevezik emlékműnek. Menjünk tovább, meg se álljunk ebben a faluban. Haacsaak … eesetleeg, nem találunk egy szép, első világháborús emlékművet szoborral.
És ebben a pillanatban a következő kanyarban feltűnt egy lélegzetelállítóan gyönyörű neogótikus templom, szépen felújítva, kereszthajóval és fiatornyokkal díszítve a dombtetőn. Sőt mi több előtte ott állt a kívánt első világháborús emlékmű. Egy pár kilométerrel előtte a kanyargós úton már láttam egy távoli templom romantikus tornyát, de nem gondoltam, hogy találkozunk vele a kis falucskában.
155 éve annak, hogy először templomot építettek ezen a dombon Szent Anna, a Boldogságos Szűz Mária Anyja tiszteletére. A kilencszázas évek elején felmerült a bővítés igénye, és 1910-ben a régit lebontották. Ifj. Vígh Pál hódmezővásárhelyi műépítész tervei alapján, Dávid J. István gyulai templomépítő, 1911 szeptemberére felépítette az új templomot, amelyet Jézus Szíve tiszteletére szenteltek fel, és a plébániával együtt több mint 100 000 koronába került.
A belső famunkákat Komáromy László rákospalotai oltárépítő készítette tiroli fafaragók segédletével, az oltárfestményeket a csongrádi Piroska István szállította. A váci Püspöki Levéltár adatai szerint az építés fő támogatója Csáky Károly Emmánuel váci megyéspüspök volt, Tímár András helyi káplán működése idejében. A kiemelt adományozók közül említésre méltó Bocskay Béla nemes, akinek 1909-ben születet Katalin nevű leánya 1938-ban Habsburg Albrecht második felesége lett.
A települést már többször teljesen elöntötte a Körös és a Tisza. A templom azonban szárazon maradt. Így volt ez az 1919. május 18-án is, amikor a Vörös Hadsereg katonái hadászati okokból Tiszasasnál felrobbantották a Tisza-gátat, az ár a templom és a Községháza kivételével mindent elpusztított. Szelevény 1923-ban újjáépült, és dombon felállítottak egy első világháborús emlékművet is, amely mára eléggé elkoszolódott, és feliratok szinte olvashatatlanokká váltak. (https://www.kozterkep.hu/10983_i_vilaghaborus_emlekmu_szeleveny_1923.html)
A templom és az emlékmű megtekintése után továbbhaladtunk Szentes felé. Első meglepetés akkor ért bennünket, amikor a gáton találtuk magunkat. Egy darabig még mentünk előre - a gát lábait az áradó Körös nyaldosta -, aztán végképp elfogyott az út, csak biciklivel lehetett továbbmenni, és a tábla szerint akkor is Kunszentmártonba jutottunk volna. Visszafordultunk hát a központba, és ismét a „T” alakú emlékműhöz jutottunk. Ez a bolt melletti kis terecske egyúttal a piac szerepét is betölti, és itt kezdtünk érdeklődni, a legközelebbi fejkendős nénikétől:
-Szentesre szeretnénk eljutni. Merre menjünk?
-Hát, elég nagyot kell kerülni, mert az áradás miatt a csépai hidat felszedték, és csak Kunszentszentmártonban találnak hidat a Körösön.
-A csépai hidat tudom, hogy felszedték, de mi nem is akarunk átkelni a Tiszán, a térkép szerint viszont, ha délre megyünk tovább, akkor rövid úton Szentesre jutunk. Tessék nézni…
És mutatom a térképet.
-Kedveském, nekem ne mutasson semmit, én nem értek hozzá, de Szentesre akkor is csak Kunszentmártonon keresztül tudnak eljutni.
Lassan kisebbfajta tömeg verődik össze körülöttünk, és sajnálkozva, segítőkészen győzködnek bennünket. Egyik bácsi még arra is hajlandó, hogy rápillantson a térképemre. Szemöldökét összehúzva, karjával jó messzire tartva nézegeti. Közben eszembe jut Sándor György klasszikus kabaréjelenete, amikor a Váci utcán szabásminta segítségével kért útbaigazítást.
-Nézze én itt születtem, ismerem a környéket, Szentesre nem vezet út, nem is volt soha. Mi egy zsákfalu vagyunk, innen nem tud továbbmenni, csak visszafelé, amerről jöttek. Ha működne a csépai híd, akkor Csongrádon keresztül valamivel rövidebb lenne az út, most azonban kerülni kell.
Kénytelen-kelletlen beletörődtem a kudarcba, és ha már így esett a „T” alakú emlékművet kezdem nézegetni.
-Ez valamilyen árvízi emlékmű?
-Igen, négy évvel ezelőtt nagy ramazuri volt itt. Ajaj, röpködtek a helikopterek, nyüzsögtek a katonák, be voltunt tojva alaposan.
-És az a felső csík mit jelent? Addig állt a víz?
-Hát… Addig állt volna, ha átszakad, de hálisten megúsztuk. De volt itt annyi ember, ide tessék figyelni, azt mondják, több mint egymillió zsákot raktak itt az emberek. Meg hát raktam én is, meg mindenki, aki élt és mozgott, az mind dolgozott, hogy úgy mondjam éjjel-nappal, amíg ki nem telepítettek bennünket, mert a végén már annyira nagy volt a veszély, hogy menni kellett. Bármelyik pillanatban átszakadhatott volna a gát.
-Jaj, emlékszem a hírekre, egyszer még meg is súvadt, vagy mi a bánat.
-Meg ám, ajaj, több helyen is, aztán a másik oldalon meg kellett támasztani falakkal. De ha katonák nem lettek volna, minden ház víz alá került volna. Meg a helikopterek zunnyogtak és hordták a köveket. Volt itt egy katona úgy hívták Lükő Zsolt, az is rengeteget dolgozott, aztán később lezuhant, annak van itt egy emléktáblája, azt valami miniszterasszony avatta fel (később megtudtam, Vadai Ágnes államtitkár). De még a Gyurcsány is itt volt az egyéves évfordulón, amikor a kitüntetéseket osztogatták a polgármesterrel, a Páncél Ferivel. Ó, nagy mulatságok vannak itt ilyenkor,Soltész Rezső is itt énekelt a falunak.
-Úgy láttam most is jó magasan van a víz.
-Áh, ez semmi, ide tessék figyelni, az ilyet mi már számon se tartjuk, persze azért nem lehet tudni sohase, még jöhet egyszer mindennél nagyobb áradás is.
(https://www.kozterkep.hu/10987_2006_os_arvizi_emlekmu_szeleveny_gyurcsek_ferenc_2006.html)
Megköszöntem a segítségét, elbúcsúztunk, aztán elindultunk a visszaútra, a kerülőre. A haleszi elágazásnál még lefényképeztem a rogyadozó Mária kegyhelyet (https://www.kozterkep.hu/10989_pieta_szeleveny_1910.html), aztán Kunszentmártonon keresztül eljutottunk Szentesre. Hát ennyit a térképekről. Itthon átnéztem a térképeimet, kettőn is be van jelölve a Körösön átvezető út, igaz, hogy másik három kiadáson viszont megszakad az út vonala.
Azért nem bánkódom, mert ha jó lett volna a térképünk, soha nem jutottam volna el Szelevényre.
Irodalom:
Tóth Zsuzsanna: Szelevény és templomai (2004)
Internet: www.katolikus.hu (A Váci Egyházmegye történetéből)
- Megálljunk? – kérdezte Erry, mert tudja, hogy ilyenkor szoktam felkiáltani.
-Nem kell!– válaszoltam nyűgösen. – Most nem tud érdekelni, hogy valaki felállít egy kődarabot, aztán ráírnak valami fontos dolgot, rátesznek még két másik követ, és kinevezik emlékműnek. Menjünk tovább, meg se álljunk ebben a faluban. Haacsaak … eesetleeg, nem találunk egy szép, első világháborús emlékművet szoborral.
És ebben a pillanatban a következő kanyarban feltűnt egy lélegzetelállítóan gyönyörű neogótikus templom, szépen felújítva, kereszthajóval és fiatornyokkal díszítve a dombtetőn. Sőt mi több előtte ott állt a kívánt első világháborús emlékmű. Egy pár kilométerrel előtte a kanyargós úton már láttam egy távoli templom romantikus tornyát, de nem gondoltam, hogy találkozunk vele a kis falucskában.
155 éve annak, hogy először templomot építettek ezen a dombon Szent Anna, a Boldogságos Szűz Mária Anyja tiszteletére. A kilencszázas évek elején felmerült a bővítés igénye, és 1910-ben a régit lebontották. Ifj. Vígh Pál hódmezővásárhelyi műépítész tervei alapján, Dávid J. István gyulai templomépítő, 1911 szeptemberére felépítette az új templomot, amelyet Jézus Szíve tiszteletére szenteltek fel, és a plébániával együtt több mint 100 000 koronába került.
A belső famunkákat Komáromy László rákospalotai oltárépítő készítette tiroli fafaragók segédletével, az oltárfestményeket a csongrádi Piroska István szállította. A váci Püspöki Levéltár adatai szerint az építés fő támogatója Csáky Károly Emmánuel váci megyéspüspök volt, Tímár András helyi káplán működése idejében. A kiemelt adományozók közül említésre méltó Bocskay Béla nemes, akinek 1909-ben születet Katalin nevű leánya 1938-ban Habsburg Albrecht második felesége lett.
A települést már többször teljesen elöntötte a Körös és a Tisza. A templom azonban szárazon maradt. Így volt ez az 1919. május 18-án is, amikor a Vörös Hadsereg katonái hadászati okokból Tiszasasnál felrobbantották a Tisza-gátat, az ár a templom és a Községháza kivételével mindent elpusztított. Szelevény 1923-ban újjáépült, és dombon felállítottak egy első világháborús emlékművet is, amely mára eléggé elkoszolódott, és feliratok szinte olvashatatlanokká váltak. (https://www.kozterkep.hu/10983_i_vilaghaborus_emlekmu_szeleveny_1923.html)
A templom és az emlékmű megtekintése után továbbhaladtunk Szentes felé. Első meglepetés akkor ért bennünket, amikor a gáton találtuk magunkat. Egy darabig még mentünk előre - a gát lábait az áradó Körös nyaldosta -, aztán végképp elfogyott az út, csak biciklivel lehetett továbbmenni, és a tábla szerint akkor is Kunszentmártonba jutottunk volna. Visszafordultunk hát a központba, és ismét a „T” alakú emlékműhöz jutottunk. Ez a bolt melletti kis terecske egyúttal a piac szerepét is betölti, és itt kezdtünk érdeklődni, a legközelebbi fejkendős nénikétől:
-Szentesre szeretnénk eljutni. Merre menjünk?
-Hát, elég nagyot kell kerülni, mert az áradás miatt a csépai hidat felszedték, és csak Kunszentszentmártonban találnak hidat a Körösön.
-A csépai hidat tudom, hogy felszedték, de mi nem is akarunk átkelni a Tiszán, a térkép szerint viszont, ha délre megyünk tovább, akkor rövid úton Szentesre jutunk. Tessék nézni…
És mutatom a térképet.
-Kedveském, nekem ne mutasson semmit, én nem értek hozzá, de Szentesre akkor is csak Kunszentmártonon keresztül tudnak eljutni.
Lassan kisebbfajta tömeg verődik össze körülöttünk, és sajnálkozva, segítőkészen győzködnek bennünket. Egyik bácsi még arra is hajlandó, hogy rápillantson a térképemre. Szemöldökét összehúzva, karjával jó messzire tartva nézegeti. Közben eszembe jut Sándor György klasszikus kabaréjelenete, amikor a Váci utcán szabásminta segítségével kért útbaigazítást.
-Nézze én itt születtem, ismerem a környéket, Szentesre nem vezet út, nem is volt soha. Mi egy zsákfalu vagyunk, innen nem tud továbbmenni, csak visszafelé, amerről jöttek. Ha működne a csépai híd, akkor Csongrádon keresztül valamivel rövidebb lenne az út, most azonban kerülni kell.
Kénytelen-kelletlen beletörődtem a kudarcba, és ha már így esett a „T” alakú emlékművet kezdem nézegetni.
-Ez valamilyen árvízi emlékmű?
-Igen, négy évvel ezelőtt nagy ramazuri volt itt. Ajaj, röpködtek a helikopterek, nyüzsögtek a katonák, be voltunt tojva alaposan.
-És az a felső csík mit jelent? Addig állt a víz?
-Hát… Addig állt volna, ha átszakad, de hálisten megúsztuk. De volt itt annyi ember, ide tessék figyelni, azt mondják, több mint egymillió zsákot raktak itt az emberek. Meg hát raktam én is, meg mindenki, aki élt és mozgott, az mind dolgozott, hogy úgy mondjam éjjel-nappal, amíg ki nem telepítettek bennünket, mert a végén már annyira nagy volt a veszély, hogy menni kellett. Bármelyik pillanatban átszakadhatott volna a gát.
-Jaj, emlékszem a hírekre, egyszer még meg is súvadt, vagy mi a bánat.
-Meg ám, ajaj, több helyen is, aztán a másik oldalon meg kellett támasztani falakkal. De ha katonák nem lettek volna, minden ház víz alá került volna. Meg a helikopterek zunnyogtak és hordták a köveket. Volt itt egy katona úgy hívták Lükő Zsolt, az is rengeteget dolgozott, aztán később lezuhant, annak van itt egy emléktáblája, azt valami miniszterasszony avatta fel (később megtudtam, Vadai Ágnes államtitkár). De még a Gyurcsány is itt volt az egyéves évfordulón, amikor a kitüntetéseket osztogatták a polgármesterrel, a Páncél Ferivel. Ó, nagy mulatságok vannak itt ilyenkor,Soltész Rezső is itt énekelt a falunak.
-Úgy láttam most is jó magasan van a víz.
-Áh, ez semmi, ide tessék figyelni, az ilyet mi már számon se tartjuk, persze azért nem lehet tudni sohase, még jöhet egyszer mindennél nagyobb áradás is.
(https://www.kozterkep.hu/10987_2006_os_arvizi_emlekmu_szeleveny_gyurcsek_ferenc_2006.html)
Megköszöntem a segítségét, elbúcsúztunk, aztán elindultunk a visszaútra, a kerülőre. A haleszi elágazásnál még lefényképeztem a rogyadozó Mária kegyhelyet (https://www.kozterkep.hu/10989_pieta_szeleveny_1910.html), aztán Kunszentmártonon keresztül eljutottunk Szentesre. Hát ennyit a térképekről. Itthon átnéztem a térképeimet, kettőn is be van jelölve a Körösön átvezető út, igaz, hogy másik három kiadáson viszont megszakad az út vonala.
Azért nem bánkódom, mert ha jó lett volna a térképünk, soha nem jutottam volna el Szelevényre.
Irodalom:
Tóth Zsuzsanna: Szelevény és templomai (2004)
Internet: www.katolikus.hu (A Váci Egyházmegye történetéből)
Bejegyzés megtekintés:
