Már két napja ültünk tétlenül egy budai lakásban, szomorú mélabúval figyelve az égen randalírozó gomolygó felhőket, és dideregve szidalmaztuk a cseppek formájában lehulló nedves hozadékuk szűnni nem akaró ütemes kopogását.
És íme, a harmadik napon eljött a megváltás, a szép fényes Nap vidáman ragyogott a kék égbolt horizontján. Szárnyaló vidám hangulatban rögvest Szentendrére utaztunk, ahol a fények játéka gyönyörűséges dolgokat képes megmutatni az érdeklődő tekintet számára.
Mikor kellően feltöltődtünk vidámsággal és fényenergiával továbbmentünk Pomázra, játékosan kanyargó, hullámosan ringatózó utakon haladva. Az útirány nem volt véletlenszerű, Szervátiusz Tibor Kalotaszegi Madonnáját kerestük. Gádoroson egy iskola előkertjében már sikerült rátalálni az egyik változatra.
Már nem emlékszem pontosan, hol láttam egy filmet, amikor Szervátiusz Tibor beszélt erről a faszoborról készített bronzfiguráról. Csak a kézmozdulata maradt meg bennem, amikor ecsetelte, hogy milyen szeretettel fogadták az alkotását, és még egy épületet is állítottak a védelmére Pomáz szélén, közben a kezével egy sátorosan ívelt képzeletbeli formát mutatott.
A település határához érve jobbra-balra tekingetve próbáltam rájönni, hol található egy épület, ami nyomra vezethet. Hamar beértünk a központba, anélkül, hogy bármi hasonlót láttunk volna. Az orvosi rendelőnél először egy idősebb nénit szólítottam meg.
– Elnézést, a Kalotaszegi Madonna szobrot keresem. Tudna nekem segíteni? Egy kisebb szobor, valahol a város szélén, egy épületet is állítottak neki.
És mutatom a kezemmel a gótikus ívet, a bennem élő képnek megfelelően. A néni fájdalmas arccal, gyanakvó pillantásokkal méregetve néz rám:
– Sajnos nem tudok segíteni. Igazából csak pár éve költöztem ide, nem ismerem jól a környéket, csak az orvoshoz battyogok ezzel a fájós lábammal. De itt van hivatal, ott biztosan tudják.
Láttam én már korábban is, hogy a Polgármesteri hivatal is itt van, de reménykedtem, hátha elkerülhetem. A hivatal szó már önmagában apró izzadtságcseppeket csal a homlokomra, ám ha nincs más lehetőség, akkor rajta! Természetesen az ajtón belépve rögtön egy portásnak álcázott biztonsági őr állja az utunkat, kincstári udvariassággal és a bennfentesek felsőbbségi tudatával ajánlva fel a segítségét. Ha már utamat állta, hát előadtam jövetelem célját, hátha helybéli és ismeri a környéket. Jóformán még a mondat végére sem értem, kapásból jött a rutinos válasz.
– Kettes ajtó, hármas ablak!
A megdöbbenéstől szinte szóhoz sem tudtam jutni. Ezt a profizmust! Talán Pomázon még az ilyen ügyeknek is külön felelőse van? Vagy csak simán ez a kulturális ügyek osztálya? Nem érdekes, az a fő, hogy nem egyből a polgármesterhez küldött. Sőt! Az említett helyen nagyon készséges és igazán kellemes hölgy fogadott, habár a kiírás szerint valami egészen prózai gazdasági ügyosztály, vagy valami hasonló részlegen találtam magam. A mondókám után aztán elmúlt a kezdeti lelkesedés. Az ügymenet azonban itt is gördülőkényen folytatódott.
– Tessék várni egy pillanatot, mindjárt felhívok valakit. – És máris nyúl a telefonért, és hallom amint szószerint továbbítja szavaimat. – Igen, Kalotaszegi Madonna, Szervátiusz Tibor, és valami épületben van elhelyezve… Aha…Igen… Igen…Jó…Aha…Jó…Jó.
A hangsúlyból már érzem, hogy nem igazán biztató a helyzet, és hamarosan jön a negatív válasz.
– Nagyon sajnálom, nem tudok segíteni. Igazán szégyenlem, de nem hallottunk róla. Tényleg, nagyon kínos, ne haragudjon.
Nem haragszom, csak szomorú vagyok és csalódott. Lassan már kezdem magam kényelmetlenül érezni. Valami ugyan nem stimmel a hölgy viselkedésén, mintha nem mondott volna el mindent, vagy titkolózna, kár, hogy nem hallottam, mit mondtak a vonal túlsó végén, és nincs újabb szál, vagy valami ötlet, valami kapaszkodó. Ilyenkor azért mindig szokott lenni valami jó tanács, de most semmi. Arckifejezésével határozottan jelzi, hogy az ügy le van zárva, el lehet menni.
Reménytelenül, csalódottan ülünk vissza az autóba, irány Piliscsaba. A város szélén még azért forgatom a fejemet, hátha feltűnik valami. Sajnos semmi.
Piliscsabán unottan nézegetem a különös épületeket, érdekes szobrokat. Egyetlen pozitívum, hogy megtaláltuk a Megváltó című Szervátiusz féle korpuszt, aztán indulunk hazafelé, Pomázon keresztül.
A nyugati szélen van egy jó kis cukrászda, és eszembe jutott, hogy Nagykőrösön milyen hasznos információkat adtak kávézás közben. Beállunk a sorba, sajnos friss sütemények érkeztek, és előttünk egy család alaposan bevásárol. Kissé molett anyuka és apuka hosszasan sorolják rendelésüket, a testsúlyukban hasonló felépítésű két gyerek még közbekiabál:
– És még két túrós rétes!
– És két mákos, és egy dobostorta!
– Én fagylaltot is kérek!
Arcukon látszik a boldog megelégedés, amint átveszik a sok finomságot tartalmazó csomagokat, és öröm látni, hogy nekik legalább jó napjuk van. Végül sorra kerülünk, a kávérendelés után pedig félénken előadom jövetelünk igazi célját.
– Hm… Hát most megfogott – , mondja komolyan elgondolkozva – ,erről a madonnáról még nem hallottam.
– Nem érdekes, akkor a kávét legyen szíves.
– De amit a kezével mutatott, az emlékeztet valamire. A temető mellett van egy fehér épület, az valami ilyesmi. De, hogy Kalotaszegi Madonna…?
A kávé tényleg finom volt, és jó erős. Újult erővel indultunk vissza a központ felé. Az volt az új koncepció, hogy megpróbálunk a templom környékén érdeklődni. Találtunk is két templomot, de mindkettő zárva volt. Mellette viszont megláttuk a Wattay-kastély impozáns épületét, nyitott kapukkal, kutya és biztonsági őr nélkül, és Művészeti Iskola felirattal. Hamarosan kiderült, hogy ez a mi szempontunkból zsákutca, mert nem a képző-, hanem zenei-művészet az iskola profilja. Így aztán becsöngettünk a templom másik oldalán lévő plébániára.
Az Atya megértéssel fogadott bennünket. Valamilyen belső megérzésből úgy kezdtem a mondókámat, hogy „Kecskemétről jöttünk…”, és ez bevált.
– Ó, Kecskemét nagyon szép város, ott jártam középiskolába a piaristákhoz. Miben segíthetek?
A folytatás már sokkal hűvösebb és visszafogottabb.
– Nem, az nem Kalotaszegi Madonna. Nem, nem is madonna. Nem…, nem, az csak valami pogány figura. Nem, nem. És az nem olyan kicsi, ez egy nagyobb szobor, és nincs már kint a dombon, bevitték a Sashegyi Sándor iskolába. És az egyháznak nincs hozzá semmi köze. És nem madonna, dehogy, és főleg nem kalotaszegi! A kalotaszegi az szép díszes, ez meg csak valami fekete bálvány.
– És az iskola merre van?
– Itt mindjárt a kanyar után, menjenek egyenesen és jobbra rögtön meglátják.
– Köszönjük a hasznos segítséget, elnézést a zavarásért.
– Nem tesz semmit. De nem madonna, ugyan…
Az iskola tényleg közel van, egyre izgatottabban közeledünk, már csak egy pár lépés és jöhet a fényképezés! A lépcsőház elég kihalt, talán az utolsó gyereket vitte haza a szembejövő szülő. A folyosón már a takarítók serénykednek.
– A Kalotaszegi Madonnát szeretnénk lefényképezni.
– Nem tudom kérem, tessék felmenni az igazgatónőhöz.
– Merre találjuk?
– Fenn van a második emeleten.
Kettesével fel a lépcsőn, aztán nyílik egy ajtó, egy tanárnő kérdező tekintetével állunk szemben.
– Tessék!
– A Kalotaszegi Madonnát szeretnénk lefényképezni.
Kis szünet, halk kattogás, halvány mosoly, aztán zavart készségesség.
– Én szerintem nincs semmi akadálya, tessék nyugodtan.
– De…, merre van, hol találjuk?
– Ja…, egy pillanat, tessék velem jönni, mindjárt megkérdezem Ágnestől.
Most én csodálkozom el magamban, lehet hogy ő is csak egy látogató? Vagy ki itt az igazgató? Aztán bemegyünk egy másik terembe. Az asztalon óriási táblázatok, kartonlapok, most állítják össze az órarendet.
– Ágnes, a Kalotaszegi Madonnát szeretnék lefényképezni. Szerintem nincs akadálya.
Ágnes felnéz, a ceruzát lassan leteszi az asztalra, aztán leveszi a szemüvegét. Fejét kissé félrefordítva elgondolkozik. Lassan feláll, odajön hozzánk, kezet fogunk, bemutatkozunk, minden rendben.
– Az a helyzet, hogy nincs itt az iskolában. Még nem értem rá visszahozni, otthon van a garázsban. Nézzék most kezdtük a tanévet, még azt sem tudom, hol áll a fejem. Jöjjenek vissza holnap. Addigra behozom, de még jobb lenne a jövő héten.
Látom, hogy ilyen nagy munka közben nincs esélyem, hogy a garázsba elmenjünk egy fényképezésre.
– Hát… nem… baj, de mi Kecskemétről jöttünk és nem tudunk holnap visszajönni, de akkor elmegyünk az emlékműhöz, úgy tudom ott is van egy példány…nem?
– Nem. Ott csak egy gipszmásolat van, de most azt sem találják ott, mert elvitték Pestre felújítani. Eredetileg ez a bronzöntvény volt az emlékműben, de többször el akarták lopni, ezért behoztuk az iskolába, oda pedig egy gipszmásolat került. Amikor az ünnepségek vannak, akkor kivisszük az eredetit. A nyári szünetben viszont, amikor zárva van az iskola nem merem itthagyni, de még most kezdődött az iskola és nem volt időm visszahozni. De van róla fényképem, majd elküldöm levélben, ha megadja a címet.
Megadom a címet, aztán mégis elmegyünk a temető melletti Klisza-dombra, hogy megnézzük a keresett szobor másik hűlt helyét. A fennsíkon fenséges a kilátás. A Csete György építész által tervezett jellegzetes építmény pusztaszeri hangulatot áraszt. Csak a horizonton látható szentendrei lakótelep emlékeztet a jelenre, különben ezeréves fuvallat bűvöli el a tájat.
A domb túloldalán egy gigantikus Országzászlót lobogtat a szél. A tövében egy kirándulóknak ácsolt asztalkánál két idősebb aggastyán üldögél. Messziről Szabó Magda színdarabjából a gyászhuszárokra emlékeztetnek. Az asztalon egy műanyag flaskában a halványsárga folyadékból már több mint fele hiányzik. Az idősebb egykedvűen, szinte mozdulatlanul ül rongyos télikabátjában. A fiatalabb azonban látván, hogy fényképezzük az emlékhely környékét, érdeklődve közeledik felénk.
– Bocsánat a zavarásért, látom, érdekli önöket az emlékhely.
– Igazából a Kalotaszegi Madonnát szerettük volna lefényképezni, de nincs a helyén.
– Hát elvitték lefesteni, mert tetszik tudni fehér gipszből készült, aztán meg a kápolnának a fala is fehérre van meszelve, így aztán annyira beleveszett a háttérbe, hogy nem látszott rendesen. Hogy aztán most milyen színűre fogják lefesteni én nem tudom. Talán jobb lett volna inkább a falat lefesteni. Mert mégis milyen színű legyen az a madonna? Talán kék? Hát feketére talán mégsem festik?
– Vannak Fekete Madonnák, vannak színesek is. De igazából az eredeti bronzfigurának volna itt a helye, nem?
– Jajj, hát először az volt itt, de többször is el akarták lopni, aztán bevitték az iskolába.
– Igen, ott is jártunk a Sashegyi Sándor iskolában, de mos éppen ott sincs.
– Tudják, akiről az iskolát elnevezték, az én nagybátyám volt. Régész volt. De tulajdonképpen én is amatőr régész vagyok. Végigjártam a Holdvilág-árokban az összes helyeket.
– Hű, ez roppant izgalmas dolog lehetett.
– Az bizony. Hogy úgy mondjam itt minden a múltról beszél. Itt olyan kultikus helyek vannak, és olyan emlékek, hogy el se tetszik tudni képzelni, micsoda titkok rejtőznek itt. Én bejártam a környéket, láttam a temetkezési helyeket, a fürdőmedencét. Valahol Árpád sírja is ott van elrejtve. Itt pedig ahol most állunk, egy harcálláspont volt a honfoglalás idején. Úgyhogy Árpád erről a dombról irányította a honfoglalást, és az átkelést a Dunán. A közelben volt Ős-Budavára, vagyis Székesfehérvár. Hát nem kell mondjam, erre mind megvannak a bizonyítékok, csak sokaknak érdekük, hogy ezt eltitkolják.
– Csuda dolgok ezek. És ezt az Országzászlót ki faragta ilyen díszesre?
– Hát azt nem lehet tudni. Nem rég óta van itt.
– És ott a domb túlsó oldalán az az építmény micsoda?
– Az a Wattay családnak a kriptája. Ők voltak itt birtokosok, a kastély is az övék volt, aztán ide temetkeztek.
– Akkor mi ezt megnézzük.
És elindultunk az épület felé, amelyik egyébként a Luppa-Mandics család mauzóleuma, 1912-ben épült, budakalászi mészkőből. Kupoláját vörösréz borította, bronzkapuját domborművek díszítették. A 90-es években azonban a mozdítható elemeket ellopták, a falakat összefirkálták, a családtagok pedig ezek után halottaikat elszállították.
Most vegyes érzelmekkel közelítettünk a romjaiban is impozáns épület felé. Némi gyanú felmerült bennem, hogy alkalmi ismerősünk talán éjjeli szállásnak használja az objektumot, mindenesetre nem tartott vissza bennünket, de nem is kísért el. Azon is elgondolkoztam, hogy a rögtönzött előadásért talán némi ellenszolgáltatásra tart igényt, de nem volt egyértelmű utalás a dolog ilyetén megközelítésére, sőt időnként olyan határozottan büszkén és önérzetesen adta elő az elméletét, hogy attól féltem esetleg még sértésnek venné ez irányú próbálkozásomat.
A kripta mellé érve mintha hangok szűrődtek volna fel a mélyből, és habár nem vagyok babonás, lassan közeledtünk a bejárati ajtó irányába. A domb aljában gyerekek játszadoztak, majd a dűlőúton feltűnt egy gyorsan közeledő autó, és mire a bejárathoz értünk az autó is odaért, egy férfi fürgén kiugrott, és egy pillanat alatt bent termett a kriptában és belülről behatotta a bejárati ajtót. Épp egy pillantást tudtam vetni az épület romos belsejére. Közben azért fényképeztem, majd kijött az autóval érkezett „munkavezető”, a csomagtartóból elővett egy szatyor ellátmányt, közölte velünk, hogy el lehet innen menni, itt nincs semmi turistalátványosság. Majd ismét bement a mauzóleumba, magával vitte kis szatyorkáját, amiben talán sör és valami harapnivaló lehetett, és ezt leengedte a mélyben dolgozó „amatőr” régészeknek.
A mauzóleum: https://www.kozterkep.hu/dir/337/kripta5.jpg
Visszamentünk a padon békésen üldögélő őrszemekhez, és elmeséltük mit láttunk. Egykedvűen csodálkozva fogadták a hírt. Nem láttam ugyan náluk mobiltelefont, de nem tartom kizártnak, hogy ők értesítették a „főnököt” a gyanús személyek ólálkodásáról.

Hát így változik a hely szelleme az évszázadok sodrásában, így lesz a legendás múlt szakrális helyeiből piti bűnözők szánalmas patkányfészke. Talán, ha Pogány Madonna visszakerül őrző-védő helyére, ismét helyreáll a rend.