„rendíthetetlen nyugalmában messziről nézte a kor ámokfutásait”
Bernáth Aurél Pátzayról

Pátzay Pál 1896-ban, a millennium évében született Kapuváron. Közel 60 éven keresztül alkotott.

A Képzőművészeti Főiskolán tanult 1912 és 1914 között, ahol Radnai Béla növendéke volt. Azonban az iskola idő előtt eltanácsolta, s így autodidakta módon folytatta saját maga képzését. 1914 nyarán Nagybányán tartózkodott, ahol egy életre szóló barátságot kötött Ferenczy Bénivel és Noémival. Az 1910-es évek végén többször megfordult a Kecskeméti Művésztelepen, s részt vett több csoportos kiállításukon is. Életének fontos epizódja volt a magyar aktivistákkal kötött barátsága. Első kiállítását Kassák Lajos rendezte 1917-ben a „Ma” kiállítótermében. Bár nem tartotta magát kimondottan szocialistának, felfogásmódja mindenképpen ezzel az irányzattal volt rokon. A 1919-es politika elsősorban a Nyolcak csoport és az aktivizmus művészeinek munkáját használta fel propagandájában, s mivel a Tanácsköztársaság alatt Pátzay is segítette a direktórium munkáját, a proletárdiktatúra bukása után másfél évre bebörtönözték. Ennek ellenére a korszak műbírálói egyre jelentősebbnek ítélték művészetét, amelyben a 20-as évektől változás állt be: az akkoriban nagy hírnévnek örvendő német mester, Adolf Hildebrand nevével fémjelzett érzelemmentes, átgondoltan dekoratív hatású klasszicista formaadás lett legfőbb jellemzője műveinek. Tiszta, sallangoktól mentes szobrászata, tökéletes kompozícióra és formatisztasága törekedett. Rabinovszky Máriusz a következőt írta róla: „Pátzay művészete sajátosan modern és egyben meglepően konzervatív. Megmarad az antik szobrászat statikai problémáinál, de néha megkapóan realisztikus tartalmat ad nekik. Felülmintázása pompás gazdagságú, de minden külső forma a belső szerkezettel áll szoros vonatkozásban.”

Az 1920-as évek második felében lehetősége nyílt több ízben külföldi tanulmányutakat tennie. Így járt 1927-ben a francia fővárosban is. 1928 és 1930 között a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként Itáliában élt és alkotott. Művészetére komoly hatást gyakorolt a római iskola neoklasszicista felfogásmódja, művei egyszerre voltak letisztultak és lendületesek. Rómából hazatérve csatlakozott a Gresham-körhöz. 1945 és 1975 között a Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott. Igen termékeny művész volt, s a szobrászat mellett írással is foglalkozott, több művészeti és művészetelméleti írása jelent meg. 1979-ben Budapesten érte a halál.


Végezetül álljon itt egy részlet Varga Imre szobrászművész emlékezéséből:

"Művész volt, a képesség és a mesterségtudás birtokában, jelentős életművel. Tanítani született. Személyiségének erőteljes, ugyanakkor vonzó hatását le lehet mérni tanítványain, akik - mind a mai napig - őrzik magukban azokat a korrektúrákat, amelyekben axiómaszerű megállapításai fejlődésüknek irányt szabtak. (...)
Magyar volt, nem a sors kegyéből, vagy büntetésből, hanem tudatosan az, vállalva minden következményét magyarságának. Több száz verssort idézett beszélgetés közben, gyönyörű magyarsággal, remek prozódiával. Örökre emlékezetes marad bennem az a kettősség, amit korán őszült hajának glóriája, fehér bajuszának vidékiessége keltett, szemben művelt, okos beszédével. Szemlélődésre volt hajlamos, mint egy pásztorember. Elmélyülten figyelte a világot maga körül, fogalmakba foglalta azt, megalkuvás nélküli tisztaságban. (...)
Európai volt, gondolkodása lényegében az. Nyitott volt, megkövetelte a nyitottságot maga körül. Előítéletektől szabadon, liberálisan gondolkodott. Ezért gyakran kockázatot is vállalt."


Forrás: Kontha Sándor: Pátzay Pál. Budapest, 1985.; ArtPortal; Pátzay Pál – Az ember és a mű. Budapest, 2001.