A Sztálin-szobor története
A Sztálin-szobor története
Az emlékmű létesítésének ötlete Sztálin 70. születésnapja előestéjén 1949. december 20.-án fogant. A szoborra pályázatot írtak ki. A pályázat zártkörűen indult. Huszonöt művészt kértek fel pályázásra, azzal a feltétellel, hogy a szobornak 1950. december 15.-re készen kell lennie. Az eredmény lesújtó volt. Pongrácz Kálmán vb elnök, akinek be kellett számolnia a művekről, így nyilatkozott: csapnivalóan rosszak voltak. Pótó János történész két tanulmányban foglalkozott a Sztálin szobor történetével, ráadásul sikerült felkutatnia a pályaművek fényképeit. A fotókat nézve megállapíthatjuk: Pongrácz Kálmán nem túlzott (Most már mi is láthatjuk).
Időközben az immár Budapesti Városi Tanács V.B. négy művészt, Borsos Miklóst, Farkas Aladár, Kisfaludi Stróbl Zsigmondot és Mikus Sándort újabb pályázatra hívott fel, azzal a kikötéssel, hogy a szobornak 1951. december 21.-én állnia kell a helyén. A döntéshozók végül Mikus pályaművére szavaztak.
Igen ám, de hová kerüljön az emlékmű ? Végül is úgy döntöttek, hogy a szobrot a Városligetben, a Gorkij fasor tengelyében kell elhelyezni. Ezzel kapcsolatban szükségessé vált a szobor előtt annak jelentőségéhez mért nagyméretű tér kiképzésére.
A szobor méretét illusztrálja, hogy akkor Budapesten nem volt akkora műterem, ahol a nyolc méter magas nagy minta elfért volna. Ezért külön helyiséget kellett építeni a munkálatok számára. 1951 tavaszára elkészült a szobor eredeti méretével azonos nagyságú gipszminta.
Időközbe úgy döntöttek, hogy az alkotás nem egyszerű emlékmű lesz, hanem magába foglalja a felvonulási dísztribünt is. Maga az építkezés 1951 augusztus végén kezdődött, melynek keretében megtörtént a felvonulási tér kiképzése. Lebontottak mindent ami erre a területre esett. (Többek között a Maria Regnum templomot is) December elején felkerült maga az ötszörös életnagyságú szobor az újonnan épített talapzatra. A méretekre jellemző, hogy a szobor a tribünnel együtt, tizennyolc méter magas volt.
Az 1951. december 16.-i avatóünnepségre azonban nem készült el teljes egészében az emlékmű, hiszen hiányoztak róla a domborművek. Mikus eredetileg két reliefet tervezett a talpazatra. A dísztribün kialakítása miatt az építmény oldalára frízeket rendeltek. Ezek csak Sztálin halála után 1953. május 1-re készültek el. Két témát dolgoz fel: a felszabadító szovjet hadsereg, illetve a szocialista építőmunka dicsőítését.
1956. október 23-a estéjén A szobrot több tízezres tömeg jelenlétében ledöntötték. Teherautóval bevonszolták a Blaha Lujza térre és szétdarabolták. Pécsi Sándor színművésznek sikerült megmentenie Sztálin egyik csuklóját, ma múzeumban látható. Miután a Sztálin szobor maradványait és a talpazatát elbontották, magát az építményt meghagyták. Az 1970-es években a frízeket is leszedték és 1975-re új, vörös márványborítást kapott a díszpáholy. Végül 1990 őszén bontották le..
Forrás :Prohászka László: Szoborsorsok c. könyve
És végül néhány személyes tapasztalat:
Apró gyermek koromban szüleimmel rendszeresen megjelentünk (kellett) a Május 1-i felvonulásokon. Egyszer megkérdeztem édesapámat ki az a bácsi ott fenn a magasban ? Ő azt felelte, hogy az Sztálin bácsi, és onnan fentről figyel bennünket, és vigyáz ránk. Amikor megint elmentünk megnyugodva tapasztaltam, hogy még mindig ott van, és nekünk semmi bajunk nem lehet.
Felcseperedve, éretlen kamaszként megdöbbenve tapasztaltam a helyszínen, hogy nagyon sok dühös ember leráncigálja, ledönti a szobrot, és darabokat szaggat ki belőle. Nem tudtam megérteni, hogy miért csinálják, és ha már a kezükben van miért visznek el belőle darabokat.
Amikor édesapám azt mondta később, hogy amit elhoztunk azt dobjuk el, akkorra már többet értettem a dologból.
Mindez nem gátolt meg abban, hogy mint lelkes „Ifjú Gárdista” minden május elsején sorfallal biztosítsam (órákig tartó egy helyben álldogálással) a felvonulás lebonyolítását. Közben mindig arra vártam, hogy majd lesz valami szobor a tribün tetején. (Lehet, hogy már akkor szobor centrikus voltam)
Múltak az évek, és én közben lelkes felvonuló lettem. Szerveztük a felvonulás, transzparenseket készítettünk, luftballonokat vettünk, felfújattuk, és gyermekeink elengedték. Időközben a tribün vörös márvány lett, a domborműveket leszedték, de szobor csak nem lett.
Lehet hogy ezért, vagy az ingyen sörért, minden felvonulás után a Köröndön Vak Bottyán szobránál találkoztunk. Lassan a felvonulás csak annyit jelentett, hogy találkozunk Vak Bottyánnál.
Most már tudom, hogy miért. Eltűnt a szobor, eltűnt a tribün, elmúlt a felvonulás, de Vak Bottyán szobra társaival együtt megmaradt.
Az az érzésem, hogy visszavették eredeti feladatukat Sztálin bácsitól
Az emlékmű létesítésének ötlete Sztálin 70. születésnapja előestéjén 1949. december 20.-án fogant. A szoborra pályázatot írtak ki. A pályázat zártkörűen indult. Huszonöt művészt kértek fel pályázásra, azzal a feltétellel, hogy a szobornak 1950. december 15.-re készen kell lennie. Az eredmény lesújtó volt. Pongrácz Kálmán vb elnök, akinek be kellett számolnia a művekről, így nyilatkozott: csapnivalóan rosszak voltak. Pótó János történész két tanulmányban foglalkozott a Sztálin szobor történetével, ráadásul sikerült felkutatnia a pályaművek fényképeit. A fotókat nézve megállapíthatjuk: Pongrácz Kálmán nem túlzott (Most már mi is láthatjuk).
Időközben az immár Budapesti Városi Tanács V.B. négy művészt, Borsos Miklóst, Farkas Aladár, Kisfaludi Stróbl Zsigmondot és Mikus Sándort újabb pályázatra hívott fel, azzal a kikötéssel, hogy a szobornak 1951. december 21.-én állnia kell a helyén. A döntéshozók végül Mikus pályaművére szavaztak.
Igen ám, de hová kerüljön az emlékmű ? Végül is úgy döntöttek, hogy a szobrot a Városligetben, a Gorkij fasor tengelyében kell elhelyezni. Ezzel kapcsolatban szükségessé vált a szobor előtt annak jelentőségéhez mért nagyméretű tér kiképzésére.
A szobor méretét illusztrálja, hogy akkor Budapesten nem volt akkora műterem, ahol a nyolc méter magas nagy minta elfért volna. Ezért külön helyiséget kellett építeni a munkálatok számára. 1951 tavaszára elkészült a szobor eredeti méretével azonos nagyságú gipszminta.
Időközbe úgy döntöttek, hogy az alkotás nem egyszerű emlékmű lesz, hanem magába foglalja a felvonulási dísztribünt is. Maga az építkezés 1951 augusztus végén kezdődött, melynek keretében megtörtént a felvonulási tér kiképzése. Lebontottak mindent ami erre a területre esett. (Többek között a Maria Regnum templomot is) December elején felkerült maga az ötszörös életnagyságú szobor az újonnan épített talapzatra. A méretekre jellemző, hogy a szobor a tribünnel együtt, tizennyolc méter magas volt.
Az 1951. december 16.-i avatóünnepségre azonban nem készült el teljes egészében az emlékmű, hiszen hiányoztak róla a domborművek. Mikus eredetileg két reliefet tervezett a talpazatra. A dísztribün kialakítása miatt az építmény oldalára frízeket rendeltek. Ezek csak Sztálin halála után 1953. május 1-re készültek el. Két témát dolgoz fel: a felszabadító szovjet hadsereg, illetve a szocialista építőmunka dicsőítését.
1956. október 23-a estéjén A szobrot több tízezres tömeg jelenlétében ledöntötték. Teherautóval bevonszolták a Blaha Lujza térre és szétdarabolták. Pécsi Sándor színművésznek sikerült megmentenie Sztálin egyik csuklóját, ma múzeumban látható. Miután a Sztálin szobor maradványait és a talpazatát elbontották, magát az építményt meghagyták. Az 1970-es években a frízeket is leszedték és 1975-re új, vörös márványborítást kapott a díszpáholy. Végül 1990 őszén bontották le..
Forrás :Prohászka László: Szoborsorsok c. könyve
És végül néhány személyes tapasztalat:
Apró gyermek koromban szüleimmel rendszeresen megjelentünk (kellett) a Május 1-i felvonulásokon. Egyszer megkérdeztem édesapámat ki az a bácsi ott fenn a magasban ? Ő azt felelte, hogy az Sztálin bácsi, és onnan fentről figyel bennünket, és vigyáz ránk. Amikor megint elmentünk megnyugodva tapasztaltam, hogy még mindig ott van, és nekünk semmi bajunk nem lehet.
Felcseperedve, éretlen kamaszként megdöbbenve tapasztaltam a helyszínen, hogy nagyon sok dühös ember leráncigálja, ledönti a szobrot, és darabokat szaggat ki belőle. Nem tudtam megérteni, hogy miért csinálják, és ha már a kezükben van miért visznek el belőle darabokat.
Amikor édesapám azt mondta később, hogy amit elhoztunk azt dobjuk el, akkorra már többet értettem a dologból.
Mindez nem gátolt meg abban, hogy mint lelkes „Ifjú Gárdista” minden május elsején sorfallal biztosítsam (órákig tartó egy helyben álldogálással) a felvonulás lebonyolítását. Közben mindig arra vártam, hogy majd lesz valami szobor a tribün tetején. (Lehet, hogy már akkor szobor centrikus voltam)
Múltak az évek, és én közben lelkes felvonuló lettem. Szerveztük a felvonulás, transzparenseket készítettünk, luftballonokat vettünk, felfújattuk, és gyermekeink elengedték. Időközben a tribün vörös márvány lett, a domborműveket leszedték, de szobor csak nem lett.
Lehet hogy ezért, vagy az ingyen sörért, minden felvonulás után a Köröndön Vak Bottyán szobránál találkoztunk. Lassan a felvonulás csak annyit jelentett, hogy találkozunk Vak Bottyánnál.
Most már tudom, hogy miért. Eltűnt a szobor, eltűnt a tribün, elmúlt a felvonulás, de Vak Bottyán szobra társaival együtt megmaradt.
Az az érzésem, hogy visszavették eredeti feladatukat Sztálin bácsitól
Bejegyzés megtekintés: