Mérete 3x2 méter.

Ennél szebben és jobban képtelenség írni erről az alkotásról, a szobrászról, valamint a korról:

http://www.baglyasalja.hu/baglyas/?page_id=62

Bevezető részlet:

'...Az egykori felállítók számára oly magasztos tartalommal rendelkező, de a helyéről kiszakított 25-ösök emléktáblájának históriájára rárétegződött az egész 20. század történelme, valamint az emlékezők halottak-napi gyertyáinak megcsurgott viasza. Így számunkra nem csupán az első világháború szomorú eseményeiről beszél, hanem a nehezen megélt 20-as 30-as évek következő háborúba torkolló keserűségéről, illetve a század második feléről, mely ezt az időszakot mereven elutasította… megérteni sohasem akarta...'

Fiataloknak bővebben, uo.:

...'„A szobrászművészekre ebben az időszakban, mint szomorú újdonság, tömeges munka elvégzése várt: a hősi emlékek végeláthatatlan sora. A legkisebb község is igyekezett a háborúban elesett fiai emlékét kisebb-nagyobb emlékszoborral megtisztelni” – írta Lyka Károly a két világháború festészetéről szóló, visszaemlékezésszerű művében. 1917-ben, amikor még naponta indultak katonavonatok a harctérre már százezrek nyugodtak katonai temetőkben vagy éppen jeltelen sírokban. Itthon szobrokat állítottak emlékükre, melyet a belügyminiszter rendelete is szorgalmazott. Mecénásaik városi, falusi intézmények, egyesületek, szövetségek, egyházközségek voltak. Megrendeléseikben a közízlést formálták meg s hordozták a kor eklektikus emlékműszobrászatának valamennyi betegségét. A „Magyar Művészet” című folyóirat 1925-ben megjelent értékelése szerint mégis „…egy tanulság kialakult az akció során, hogy bármennyire elítélik sokan a többféle alakban megismétlődő katonákat, a nép a hősi emlékben mégis a ’katonát’ akarja látni: a maga fiát, apját, urát, ennek a rettenetes kornak a tragikus héroszát." "Névtelen falusi és kisvárosi kőfaragók, divatos városi sírkövesek, de fiatal és befutott szobrászok is vállalkoztak erre a feladatra. Ez az egyik oka annak, hogy az első világháborús emlékművek művészettörténetünk mostohagyermekei, s az utókor is leginkább a miniszteri pressziót és Lyka Károly megjegyzését emeli ki velük kapcsolatban, miszerint: „hősi emlékművek készítésére boldog-boldogtalan vállalkozott, különösen vidéken. Annyi méltatlan, silány gyártmány készült országszerte, hogy a kormány végül külön bizottságot alakított a kontárok ellen való védekezés céljából…” "Pedig kísérői életünknek, a legkisebb faluban is megtalálhatóak, és leginkább a közösségi emlékezés megjelenítői."
"Bóna Kovács számára 1929-ben érkezett a felkérés, miután a 25-ös gyalogezred tagjainak összejövetelén Básthy László üveggyári tisztviselő javaslatára a „kegyelet teljes ügyet köteles szeretettel” felkarolva, az életben maradtak emléket kívántak állítani hétezer halott bajtársuknak. A „Munka” című újság 1929. november 10-i számában Dr. Tibor Sándor által közzétett felhívás szerint mindazokat várták a városháza dísztermében, akik az ügy érdekében tevőlegesen kívántak segítséget nyújtani. Létre is jött az intéző bizottság, mely megszervezte az országos gyűjtést.
A zöld hajtókás és fehér gombos egyenruhájáról felismerhető ezredet 1672-ben alapították. Kétszáz éves fennállása alatt a Habsburgok legtöbb háborújában részt vett: katonái harcoltak a török ellen Buda visszavívásánál, Belgrád alatt, majd a napóleoni háborúban, de az olasz egységmozgalom ellen is. Az ezredtörzset 1883-ban helyezték át Losoncra és ekkor került hadkiegészítési körzetébe Salgótarján is.
Mivel a trianoni szerződés (1920) után Losonc már nem tartozott Magyarországhoz, a legközelebbi városban, Salgótarjánban kívánták az életben maradtak felállíttatni az emlékművet bajtársaik emlékére. Bóna Kovács Károly 1931 szeptemberében több tervet is bemutatott a bíráló bizottságnak.
Három féle gondolatmenet olvasható ki a ránk maradt vázlatokból. Az egyik rajzon egy emléktábla foglalja el a felület nagy résztét, benne az emlékező felirattal. Két oldalán egy-egy sisakos-puskás katona tiszteleg a tábla alatt fekvő, az ezredzászlóval letakart halott bajtársuk előtt. E kompozíció variánsát agyagmodellben is elkészítette Bóna Kovács. Ezen, az emléktábla bal oldalán egy katona emeli fel sebesült társát, jobb oldalán pedig egy kisgyereket kísérő, magyar ruhába öltözött nő helyez koszorút a halott katona fejéhez.
E statikus kompozícióval ellentétben a másik, mozgalmasabb változat már erősebben kapcsolódik az aktuális revíziós gondolatokhoz, illetve a nemzethalál tragikumának szimbólumrendszeréhez: nem pusztán a harcban elesett katonákra, hanem Magyarország első világháborús vereségét megaláztatássá fokozó feldarabolására is emlékezve. Az egyik rajzon egy, a magyar hazát, annak erejét, akaratát, szabadságát jelképező, de nyilakkal súlyosan megsebzett oroszlán haldoklik, mellette azonban a koronás magyar címer sértetlenül díszlik. E kompozíciós megoldás variánsán egy lendületes mozdulattal íját felhúzó honfoglaló harcos védelmezi a haldokló oroszlánt a fenyegető veszedelemtől.
E pesszimista, ám annál inkább patetikus hangvétel helyett a bíráló bizottság is a jövő felé optimistábban tekintő harmadik variációra szavazott. Az 1925-ben létrehozott Magyar Országos Képzőművészeti Tanács irányítása alatt működött a Hősi Emlékműveket Bíráló Bizottság, amelyhez jóváhagyásra be kellett küldeni a terveket. A tervek bírálati szempontjai közül kiemelhető, hogy a művek felfogásában nem a gyászt, hanem a hősi lendület érzékeltetését preferálták már a 20-as évek második felétől, – tehát a műnek lelkesítőnek kellett lennie.^[76]
E harmadik kompozíciós vázlatból is két változat maradt ránk Bóna hagyatékában: az egyiken a földre hanyatló sebesült zászlóvivőtől fiatal bajtársa veszi át és viszi tovább a csapatzászlót, miközben kürtjét fújva támadásra buzdítja a többieket. A háttérből felsejlő halvány sziluettjükből kivehető, hogy a magyar történelem három dicsőséges korszakából – honfoglalás, középkor, szabadságharc – megidézett katonákat formáznak, a múlt és a jelen kapcsolatának folytonosságát példázandó. Ezt a variációt később, a várpalotai hősi emlék győztes pályamunkáján felhasználta a lovas emlékmű tervének talapzatán. A trombitát fújó, harci jelet harsogó, zászlót tartó katona alakja pedig visszatér az ózdi hősi emlékművön is.
A sebesült katona földre lerogyó alakja a 19. századi történeti festészet és szobrászat egyik gyakori figurája volt, mely antik példákra nyúlik vissza. Elsősorban Petőfi Sándor feltételezett halálához, s egyben hazaszeretetéhez, s áttételesen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc dicsőségéhez, majdan véres elfojtásához kötött toposzként jelent meg. Izsó Miklós 1864-ben formázott szobra, illetve Madarász Viktor 1875-ös és 1906-os festménye ültette be a köztudatba ezt a gesztust, s általa immár nem csak nemesek személyesítették meg a nemzet hőseit, hanem a nép egyszerű fiai is. Akár névtelen hős is, miképpen Izsó Miklós másik, 1875-ben készített kis szobra példázza (Haldokló honvéd). Hiszen „ez az a halál, melyből biztos a feltámadás, mert csak az egyes küzdők esnek el, de a név, melyért örömmel vesztek el írva marad a zászlón…” – írta a „Vasárnapi Újság” már 1870-ben. E felfogás öröklődött át a 20. század emlékműszobrászatába, így Bóna Kovács Károly több első világháborús emlékművébe is.
A „Munka” 1931. szeptember 26-i számában megjelent tudósítás szerint azonban a megvalósításra kiválasztott variáció a géniuszos terv lett, amit a budapesti szakértők is ajánlottak. Ezen az átlós szerkezetű kompozíción a sebesült, elesett zászlóvivő átkerült a kompozíció bal oldalára, a zászlót átvevő, rohamra induló fiatal katonát pedig a szabadság szárnyas géniusza vezeti bajtársát átlépve előre, tovább a csatában. Ekkor már az emléktábla helyét is kijelölték a déli római katolikus templom főút mellett magasodó, 1931 nyarán elkészült támfalában.
Rajzi vonatkozásban a megvalósult variáció vázlata a legkidolgozottabb és kompozíciós szempontból is a legérettebb. A jobbról balra mozgó figurák erőteljes, sodró mozgása^[80] szoros kapcsolatot mutat François Rude Arc de Triomphe-on lévő Marseillaise (1832) című romantikus pátosszal telített allegorizáló párizsi domborművével, melyen a görögös ruházatú harcias nőalak viharzó, előre mutató mozdulattal hívja harcba az alatta csoportban tömörülő fiatalabb és öregebb férfiakat. Ezen a reliefen a mozgás szenvedélyes lendülete még Eugéne Delacroix: A Szabadság a barikádra vezeti a népet (1830) című olajfestményét is felülmúlja. Delacroix művét szintén meg kell említenünk a Bóna Kovács által ismert előképek között, hiszen a magasra emelt zászló, a félig ruhátlan nőalak és a földre lehanyatló sebesült, valamint a rajta túllépő, szinte önkívületben tovább harcoló gesztus Bóna Kovács kompozícióján is fontos elem. E száz évvel korábbról örökölt romantikus hevületen, patetikus hangvételen, az allegorizáló tartalmon nem kell csodálkoznunk, hiszen e fogások alkalmazása korszakunk emlékműszobrászatára, még a legnagyobb mesterek művészetében is jellemző volt.
A szénvázlat és az elkészült dombormű között azonban van némi eltérés: a figurák kevésbé töltik ki az adott felületet, és a felirat is kikerült a kompozíció teréből; a katonák ruházatának illetve a géniusz szárnyának és a testét borító drapériának apró részleteiben is történt némi módosulás. Ezen apró változtatások még tovább fokozták plaszticitását, így az előre törő mozgás lendületességét, optimizmusát.
Az emléktábla elkészítéséhez jelentős összeggel járult hozzá a Bécsben élő Lehár Ferenc zeneszerző, aki megírta a 25-ösök indulóját is, mely elhangzott a salgótarjáni Ipartestület termeiben 1932. január 30-án megrendezett összejövetelen. 1932 februárjában már megtekinthető volt az emléktábla agyagmintája, mely mély benyomást gyakorolt az emlékműbizottság tagjaira „…elannyira, hogy az az óhaj fejeződött ki, hogy a sikerült és valóban művészi relief a műkőtervezet helyett méltán megérdemelné a bronzöntést.” Hiszen az emlékmű minél maradandóbb anyagból – márvány, bronz – készül, annál inkább a változatlanságot, az örökkévalóságot célozza, illetve annál méltóbban épül be az általa közvetített korszak eszmeisége, aktuális történelme a kulturális emlékezetbe. Ezt a tervet azonban a magas költségek miatt végül a megrendelőknek el kellett vetniük. Április végére készült el a műkő emléktábla, amely oly nehéz volt, hogy csak az acélgyárból kölcsönzött csigák segítségével lehetett kiemelni Bóna Kovács Károly házából, s mint egy szemtanú beszámolt róla: a szobrászművész házának oldalát szét kellett szedni, hogy a hatalmas alkotás elszállítható legyen.
Az emléktábla felavatására, leleplezésére József főherceg altábornagyot^[86] kérték fel az emlékbizottság tagjai, aki elfogadta a felkérést, de elfoglaltsága miatt az ünnepség június 5-re tervezett időpontját június 19-re kellett módosítani. Az ünnepségsorozat mégis június 4-én kezdődött, mert a szervezők ekkorra hívták meg Csortos Gyula^[87] színművészt, aki Zilahy Lajos Tábornok című darabjának főszerepét játszotta volna. A neves színész azonban nem érkezett meg, ettől függetlenül a helyi műkedvelők által előadott darab nagy sikert aratott. Június 19-én az emléktábla avatására felvonult a vármegye és a város egész vezetősége. Soldos Béla főispán és Dr. Förster Kálmán polgármester mellett Salgótarján országgyűlési képviselője, a főszolgabíró,^[90] a gyárak képviselői és még sok jeles személyiség volt jelen, de ott voltak a 25-ös ezred katonái, illetve a rengeteg érdeklődő között az elesettek hozzátartozói is. József főherceg avatási beszédében hangsúlyozta az ezred hősiességét saját fronttapasztalatai alapján, majd az aktuális revíziós gondolatokat fejtette ki. Ezután az ezred hívó kürtjelére lehullott a lepel az emléktábláról, melynek felirata: „A losonczi volt 25-ös hősi halottak emlékére emelte a bajtársi kegyelet. 1932. – Mi elestünk, de él az eszme, a feltámadás nincs már messze!” Az ünnepség záróakkordjaként a helyi katonai alakulatok, a lövészegylet, a cserkészek és a leventék díszfelvonulása következett a 25-ösök parancsnokának vezetésével.
A 25-ösök emléktáblájának története ezzel nem ért véget, hiszen egyfajta tartalmi átstrukturálódáson ment keresztül az 1970-es években, amikor is eredeti helyéről elmozdítva a városi köztemetőbe helyezték át.
Manapság, amikor az emlékmű áthelyezések, netalántán indulati elemeket is tartalmazó – szimbolikus tettként is értelmezhető – szobordöntések újabb időszakát éljük, megszaporodtak a történészi kutatások ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban. Az emlékművek, mint korszakok eszmeiségét hordozó szimbólumok az emlékezés olyan célzott alkotásai, amelyek függetlenedve a művész egyéniségétől elsősorban egy-egy történelmi személy, esemény, eszme, illetve ezáltal valamely korszak egészének magasztalására öltenek tárgyiasult formát. Ezeket a szobrokat a művész korántsem autonóm módon alkotta, igazi formálójuk ugyanis elsősorban a megrendelő. A művészek mögött a köztéri alkotások létrejöttekor ugyanis minden időben ott álltak a nyilvánosság szereplői, illetve a hatalom képviselői. Mivel a társadalmi nyilvánosság részét alkotják, az aktuális történelemképet tükrözik, ezért fennmaradásuk az éppen aktuális hatalom tolarenciájának függvénye, egyszersmind magabiztosságának mércéje. Hiszen éppen az aktuális hivatalos politika ellenében társadalmi kezdeményezésre a szobroknál zajló megemlékezések, ceremóniák jelzésértékűek lehetnek.
A (művészet)történész a művet elsősorban létrejöttének pillanatához kapcsolja, elkészültének közegébe illeszti, majd a jelenkor felé terjedő időben tárja fel a koronként rárakódó értelmezéseket, hiszen az emlékmű funkciójából adódik, hogy ugyan a múltról beszél, de mindig az aktuális jelenhez viszonyulva szólal meg. S ebben az aspektusában kerülhet sor szélsőséges esetben az emlékmű elpusztítására, jobb esetben eredeti üzenetének átkódolására, vagy semlegesítésére. Országunkban ezt a jelenséget a történelmi törések, olykor traumák elviselésének egyfajta védekezési mechanizmusaként értékelhetjük. Gondoljunk csak éppen az első világháború halottai előtt tisztelgő emlékművek – annak honvédő háborúból intervenciós reakcióvá való nyilvánítása révén – feledésre ítéltetésére, tartalmi sokszínűségének tudatos kilúgozására, helyüknek célzatos elfoglalására. Ezzel az állapottal, a „megsemmisítésre ítélt múltinformációk” csendes jelenlevőségével, illetve előkerülésével – lassan száz év elteltével is – nehezen tudunk mit kezdeni.'... ^[1]

---