Nagyapáim emlékére akik a Losonci 25. gyalogezred katonái voltak:

"Mivel a trianoni szerződés (1920) után Losonc már nem tartozott Magyarországhoz, a legközelebbi városban, Salgótarjánban kívánták az életben maradtak felállíttatni az emlékművet bajtársaik emlékére. Bóna Kovács Károly 1931 szeptemberében több tervet is bemutatott a bíráló bizottságnak.
Három féle gondolatmenet olvasható ki a ránk maradt vázlatokból. Az egyik rajzon egy emléktábla foglalja el a felület nagy résztét, benne az emlékező felirattal. Két oldalán egy-egy sisakos-puskás katona tiszteleg a tábla alatt fekvő, az ezredzászlóval letakart halott bajtársuk előtt. E kompozíció variánsát agyagmodellben is elkészítette Bóna Kovács. Ezen, az emléktábla bal oldalán egy katona emeli fel sebesült társát, jobb oldalán pedig egy kisgyereket kísérő, magyar ruhába öltözött nő helyez koszorút a halott katona fejéhez.
E statikus kompozícióval ellentétben a másik, mozgalmasabb változat már erősebben kapcsolódik az aktuális revíziós gondolatokhoz, illetve a nemzethalál tragikumának szimbólumrendszeréhez: nem pusztán a harcban elesett katonákra, hanem Magyarország első világháborús vereségét megaláztatássá fokozó feldarabolására is emlékezve. Az egyik rajzon egy, a magyar hazát, annak erejét, akaratát, szabadságát jelképező, de nyilakkal súlyosan megsebzett oroszlán haldoklik, mellette azonban a koronás magyar címer sértetlenül díszlik. E kompozíciós megoldás variánsán egy lendületes mozdulattal íját felhúzó honfoglaló harcos védelmezi a haldokló oroszlánt a fenyegető veszedelemtől.
E pesszimista, ám annál inkább patetikus hangvétel helyett a bíráló bizottság is a jövő felé optimistábban tekintő harmadik variációra szavazott. Az 1925-ben létrehozott Magyar Országos Képzőművészeti Tanács irányítása alatt működött a Hősi Emlékműveket Bíráló Bizottság, amelyhez jóváhagyásra be kellett küldeni a terveket. A tervek bírálati szempontjai közül kiemelhető, hogy a művek felfogásában nem a gyászt, hanem a hősi lendület érzékeltetését preferálták már a 20-as évek második felétől, – tehát a műnek lelkesítőnek kellett lennie.^[76]
E harmadik kompozíciós vázlatból is két változat maradt ránk Bóna hagyatékában: az egyiken a földre hanyatló sebesült zászlóvivőtől fiatal bajtársa veszi át és viszi tovább a csapatzászlót, miközben kürtjét fújva támadásra buzdítja a többieket. A háttérből felsejlő halvány sziluettjükből kivehető, hogy a magyar történelem három dicsőséges korszakából – honfoglalás, középkor, szabadságharc – megidézett katonákat formáznak, a múlt és a jelen kapcsolatának folytonosságát példázandó.
A „Munka” 1931. szeptember 26-i számában megjelent tudósítás szerint azonban a megvalósításra kiválasztott variáció a géniuszos terv lett, amit a budapesti szakértők is ajánlottak. Ezen az átlós szerkezetű kompozíción a sebesült, elesett zászlóvivő átkerült a kompozíció bal oldalára, a zászlót átvevő, rohamra induló fiatal katonát pedig a szabadság szárnyas géniusza vezeti bajtársát átlépve előre, tovább a csatában. Ekkor már az emléktábla helyét is kijelölték a déli római katolikus templom főút mellett magasodó, 1931 nyarán elkészült támfalában.
Rajzi vonatkozásban a megvalósult variáció vázlata a legkidolgozottabb és kompozíciós szempontból is a legérettebb. A jobbról balra mozgó figurák erőteljes, sodró mozgása^[80] szoros kapcsolatot mutat François Rude Arc de Triomphe-on lévő Marseillaise (1832) című romantikus pátosszal telített allegorizáló párizsi domborművével, melyen a görögös ruházatú harcias nőalak viharzó, előre mutató mozdulattal hívja harcba az alatta csoportban tömörülő fiatalabb és öregebb férfiakat. Ezen a reliefen a mozgás szenvedélyes lendülete még Eugéne Delacroix: A Szabadság a barikádra vezeti a népet (1830) című olajfestményét is felülmúlja. Delacroix művét szintén meg kell említenünk a Bóna Kovács által ismert előképek között, hiszen a magasra emelt zászló, a félig ruhátlan nőalak és a földre lehanyatló sebesült, valamint a rajta túllépő, szinte önkívületben tovább harcoló gesztus Bóna Kovács kompozícióján is fontos elem. E száz évvel korábbról örökölt romantikus hevületen, patetikus hangvételen, az allegorizáló tartalmon nem kell csodálkoznunk, hiszen e fogások alkalmazása korszakunk emlékműszobrászatára, még a legnagyobb mesterek művészetében is jellemző volt.
A szénvázlat és az elkészült dombormű között azonban van némi eltérés: a figurák kevésbé töltik ki az adott felületet, és a felirat is kikerült a kompozíció teréből; a katonák ruházatának illetve a géniusz szárnyának és a testét borító drapériának apró részleteiben is történt némi módosulás. Ezen apró változtatások még tovább fokozták plaszticitását, így az előre törő mozgás lendületességét, optimizmusát.
Az emléktábla elkészítéséhez jelentős összeggel járult hozzá a Bécsben élő Lehár Ferenc^[83] zeneszerző, aki megírta a 25-ösök indulóját is, mely elhangzott a salgótarjáni Ipartestület termeiben 1932. január 30-án megrendezett összejövetelen. 1932 februárjában már megtekinthető volt az emléktábla agyagmintája, mely mély benyomást gyakorolt az emlékműbizottság tagjaira „…elannyira, hogy az az óhaj fejeződött ki, hogy a sikerült és valóban művészi relief a műkőtervezet helyett méltán megérdemelné a bronzöntést.” Hiszen az emlékmű minél maradandóbb anyagból – márvány, bronz – készül, annál inkább a változatlanságot, az örökkévalóságot célozza, illetve annál méltóbban épül be az általa közvetített korszak eszmeisége, aktuális történelme a kulturális emlékezetbe. Ezt a tervet azonban a magas költségek miatt végül a megrendelőknek el kellett vetniük. Április végére készült el a műkő emléktábla, amely oly nehéz volt, hogy csak az acélgyárból kölcsönzött csigák segítségével lehetett kiemelni Bóna Kovács Károly házából, s mint egy szemtanú beszámolt róla: a szobrászművész házának oldalát szét kellett szedni, hogy a hatalmas alkotás elszállítható legyen.
„A losonczi volt 25-ös hősi halottak emlékére emelte a bajtársi kegyelet. 1932. – Mi elestünk, de él az eszme, a feltámadás nincs már messze!” ^[1]

---