A világ közepén, egy kicsiny szigeten élt valaha a Garabonc király. Bármerre fordult, és a levegőt kieresztette a tüdejéből, a szél végigvágtatott az egész világon. Áttört a hegyeken, futott, futott, ameddig a kedve tartotta. Télen hideget, nyáron meleget fútt a Garabonc király. Csakhogy időközben az történt, hogy megöregedett. Nehezére esett a szélfúvás. Gondolt egyet a király, és magához intette fiait. Mindegyik fiú kapott egy vitorlát. Aztán Garabonc király megölelte, megcsókolta őket és azt mondta nekik:
- Kedves Szélfiaim én már nemsokára utolsót lehelek, átadom nektek az örökséget. Menjetek a posztjaitokra, végezzétek a dolgotokat, fújjátok a szelet becsülettel.
Azzal adott nekik egy-egy batyu hamuban sült szélpogácsát, és szélnek eresztette őket.
2010. szeptember 28. óta Kunhegyesen is fújja a szelet az egyik Szélfiú.

(Kósa Csaba: Szélfúvó Garabonc című mesekönyve nyomán)

Még több kép:https://picasaweb.google.com/108657745423959692082/Szelfiu