Interneten böngészve, egyszer csak találok egy Kun-emlékhely című lovasszobrot. Száguldó, visszafelé nyilazó lovas katona, egy obeliszk oldalára erősítve, szinte repül a levegőben. Mégiscsak a lovasszobrok az igazi emlékművek, gondolom magamban, kár, hogy már mind fent van a Szoborlapon. Rögtön keresni is kezdem, vajon ki lőtte le? Nincs találat. Keresem Kunhegyest, nincs találat. Nos, itt az alkalom, el kell menni Kunhegyesre. Keresem a kapcsolatot, sikerül is a könyvtárral telefonon egyezkedni. De azért hívjam fel az önkormányzatnál N.N.-t, és vele is beszéljek. Nem szívesen, mégis telefonálok. A keresett személy nincs a helyén, de azért megkapom az engedélyt, hogy fényképezzem Kunhegyes köztéri szobrait. Tovább nem is firtatom a dolgot, a hivataloktól igyekszem távol tartani magam.
Lassan vége a nyári programoknak, de még mindig szép napos időt jósol a meteorológia, az interneten megtervezem az útvonalat, vasúttal két óra, busszal három és fél. Papíron. Mégegyszer felhívom a könyvtárat, és egyeztetem az időpontot, holnap egy órakor érkezem. Az útvonalterv szerint ugyan tíz órára ér oda a vonat, de nem árt egy kis rátartás, és úgy tervezem először körbejárom a várost, és elég ha utána megyek a könyvtárba.

Aztán augusztus 30.-án reggel összepakolom a hátizsákom: két alma ebédre, egy üveg ásványvíz a meleg miatt, a tizenkét szobor listája, Harry Potter és a Bölcsek köve olvasnivalónak, telefon, fényképezőgép - feltöltött akkumulátorral-, a kalapom –szignónak-, és egy esőkabát - a legrosszabbra is elkészülve - esőűzőnek. Tíz perc késéssel indulok otthonról, ezért sietősre fogom a lépéseimet, és még vonatindulás előtt tíz perccel kiérek az állomásra. Sajnos a vonat nem, a vonat tíz perc késéssel ér Kecskemétre, aztán némi vacakolás és döcögés után az IC járat húsz perc késéssel ér Ceglédre, lekésve a csatlakozást. Szidom magam, mért pont ma, szidom a MÁV-ot, mért pont ma (mintha máskor nem), mért pont velem, mégis jobb lett volna busszal, vagy közvetlen Szolnok felé. Mérgemben vásárolok pár pogácsát, olvasgatom a könyvet, mászkálok a váróteremben a menetrendet böngészve, és nézegetem az állomáskörnyéki figurák mozgolódását. Idegességemben majdnem felszállok egy járatra amelyik meg sem áll Kisújszálláson.

Egy órával később érek Kisújszállásra mint ahogyan terveztem, ezért újabb egy óra várakozás. Megeszem az egyik almát, és egy pogácsát, a büfében a kávéhoz nem tudnak tejet adni. Egy csapzott alak megkérdezi tőlem, milyen nap van ma. Meleg és kedd, válaszolom. Rendben, mondja ő, és átnézi a szemetesláda tartalmát. Az állomáson keresztülrobog egy tucatnyi szerelvény, végre megérkezik a kis piros vicinális is. Négy megállóra van Kunhegyes, végeláthatatlan pusztaságon, aszálytól kókadozó kukoricaföldeken keresztül zakatol a vonat. Bánhalma-Halastó megállónál nyugodtan forgathatnák a „Volt egyszer egy Vadkelet” című filmet, elhagyott omladozó épületek, rozsdás vasoszlopok, gazzal benőtt sóderdombok. Aztán a Kolbászdűlő, amit nem a kolbászról, hanem a XIV. században itt élő Kolbaz nevű kun vezérről neveztek el. Elhaladunk az Akasztó-halom mellett, ahol 1863-ban felakasztottak két délvidéki betyárt, és végül déli tizenkét órára máris Kunhegyesen vagyok. Az állomás mellett lefényképezem a település térképét, és megtervezem az útvonalat, de a református templom két kiemelkedő tornya mutatja az útirányt.

Szépen süt a nap, ideális fényviszonyok, sűrű izzadtságcseppekkel hűtöm magam a rekkenő hőségben. Elsőnek a Nagy László iskolát látogatom meg. Itt még nagy a felfordulás, az évnyitó előtti utolsó napok takarítási lázában nyüzsögnek mindenfelé. Három asszony érdeklődve fordul felém, téblábolásomat látva:
– Segíthetünk valamiben? – kérdezi az egyik.
– Igen, szeretném lefényképezni Nagy Lászlóról készült domborművet – mondom, rögtön a lényegre térve –, ha lehet.
– Persze, nyugodtan, mindjárt megkeressük, csak pillanatnyilag nagy itt a felfordulás ¬– szabadkoznak egymásra tekingetve –, de épp itt jön az igazgatóhelyettes úr.

Átkísérnek a szomszédos épületbe, de ott csak egy márványból készült emléktáblát találunk, az udvaron azonban van egy frissen avatott faszobrot, ami egy labdarúgót ábrázol. Lefényképezem, de úgy érzem, ez nem fog felkerülni a Szoborlapra, nem éri meg egy citromdíjat bevállalni…
Közben integetnek az irodából, előkerült Czupp Pál fafaragóművész által készített emléktábla, ideiglenesen felhelyezzük egy asztalra a fotózáshoz.
– Van egy másik bronzból készült dombormű is az utca túloldalán lévő gimnáziumban - tájékoztatnak a hölgyek.
Ott is javában folyik az épület hőszigetelése, minden fel van állványozva, a munkások déli pihenőjüket tartják. Az előcsarnokban valaki éppen előttem rohan fel a lépcsőn, szemközt viszont meglátom Nagy László pedagógus emléktábláját. Egy darabig szerencsétlenkedem, hogy kitől kell most engedélyt kérni, mivel senki nincs a közelben, elkészítem a felvételeket. Már kifelé tartok az épületből, amikor valaki feltűnik a folyosó végén. Szinte menekülve hagyom el az épületet, mielőtt feltartóztatnának, hiszen én a Kun-emlékmű miatt jöttem, és már tetemes késésben vagyok.
A Kossuth Lajos utcán továbbhaladva hamarosan a főtérre jutok. Feltűnik az Alföld legnagyobb kéttornyú református temploma, az "Alföld katedrálisa". Az ország második legnagyobb református temploma 1827-1844 között épült. Hild József tervei szerint fejezték be. ^[1]
És akkor megláttam a Szélfiút!
Ez ám a meglepetés, hiszen erről semmiféle előzetes információm nem volt. Mögötte látótávolságban helyezkedik el a Kun-emlékmű és a Kálvin-mellszobor. A Szélfiú azonban most minden egyebet felülmúl, és lázas fényképezésbe kezdek. Örömömet kissé elrontja a belógó vezetékek, rozsdás dülöngélő villanyoszlopok látványa, amik természetesen a legkedvezőbb nézőpontokba lógnak bele. Ráadásul a templomot is épp most renoválják sajnos (szerencsére, hogy megszépül - kár, hogy még nincs kész).
Körbe-körbe járok a szökőkút körül. Hát ezért érdemes volt ennyit utazni! Legszívesebben a medencébe is belegyalogolnék, utólag már sajnálom, hogy nem tettem meg. Közben a dühöngő forróság ellenére gyülekező felhőgombolyagok húzódnak a tűző napfény kioltására. Ennek ellenére a fényképezés izgalmai egyre több izzadtságcseppet gerjesztenek a bőrömre. A hátizsákomban levő ásványvíz lassan átvándorol az ingem hátára.

A Kun-emlékmű egy kunhalmot szimbolizáló dombon felállított hat méter magas obeliszk oldalára felerősített hátranyilazó kun harcost ábrázol. A környezet pompás, ragyogóan megtervezett, gondozott park, fák, bokrok, virágok, padok, tisztaság. Mellette vadi új játszótér, vidám gyerekzsivaj. A fényviszonyok jók ugyan, csak az árnyék hiányzik a bujkáló napfény miatt. Kálvin János szobráról eddig nem tudtam a készítőjét, de a hátoldalon megtalálom Győrfi Sándor aláírását. Az Országzászlót és a 48-as emlékművet útba ejtve a református templom előtt találok néhány emlékművet, emlékjelet, de a felújítás miatt védőburkolattal vannak ellátva. Így aztán az 56-os emlékművet nem tudom megörökíteni. A XX. század áldozatainak emlékművét járom éppen körbe, amikor egy órát jeleznek a harangok. Ezen az emlékművön I. világháborús, II. világháborús, 19-es, és 56-os áldozatok nevei vannak felsorolva. Összesen 658 név. Ezt nem számoltam meg, ezt az adatot már Szabóné Somody Margit a könyvtár igazgatónőjétől tudom meg, amikor végül betérek a templom túloldalán álló könyvtárba, amely Kunhegyes legrégibb épülete. 1734-ben épült, T alaprajzú, alápincézett, népi barokk stílusú. Tornáca íves, árkádos homokfala nyeregtetős. Egykor ez volt a községháza.1961-től könyvtárként működik. 1978-1981 között teljesen felújított műemlékjellegű épület. A könyvtár 1986-tól viseli a helyi születésű Zsigmond Ferenc irodalomtörténész nevét, akinek ekkor szobrot is állítottak, amely egyben az első kunhegyesi szobor. Azóta még Szegő Gábor kunhegyesi születésű matematikus szobrát is ide helyezték el 1995-ben.

A könyvtárba belépve nem kell sokáig keresgélni Somody Margitot, amint a lépcsőn megyek felfelé, szembe jön velem a telefonban hallott hangnak a fejemben elképzelt fizikai megfelelője, és látom a szemén, hogy neki sincsenek kétségei a kilétem felől, és jövetelem céljáról.
Röviden elmondom a Szoborlap küldetését, az igazgatónő pedig Kunhegyes történelméről, a szoborállítások sorrendjéről tájékoztat, fénymásolatok és helyi érdekű kiadványok tucatjait elém tárva. Beszél a kunokról, a kunhalmokról, a város híres szülötteiről, nevezetességeiről, különös történelmi eseményekről.

Most sajnálom igazán, hogy a templom felújítása miatt nem tudtam lefotózni rendesen az a kétágú akácfából készült kopjafát, amit a „feketicsi kirajzás” 210. évfordulójára készített Sárándi István feketicsi és Szelekovszky István kunhegyesi fafaragó. Történt ugyanis, hogy 1785. májusában a kunhegyesiek egy része, a szegénység elől menekülve több csoportban elindult az „ígéret földjé"-re , Bácsfeketehegy és Velics pusztákra, a jobb élet reményében. Ekkor 900 fővel csökkent Kunhegyes létszáma. Időközben Feketehegyet Jugoszláviához csatolták, Feketic-re keresztelték, ma Szerbiában van. A megszakadt kapcsolatot 1967-ben felújították, és azóta folyamatosan ápolják. A kunhegyesi kétágú akácfából készült kopjafa az itt maradottak és az elszármazottak sorsának jelképe: útjaik elváltak, de a gyökér közös.
Megtudom, hogy hol keressem a Kunbabát, egyedül az 1937-ben felállított első világháborús emlékmű homályos számomra. Somody Margit szerint valahol az ipartestület épületén volt ugyan egy emléktábla, de ez csak az ipartestület tagjainak az áldozatait tartalmazta, és 1968-ban áthelyezték a református temetőbe. Nyitva marad még a Szélfiú felállításának kérdése, mivel ez még csak néhány hónapja került a főtérre, és nincs róla „archív” agyag, ezt tényleg csak a városházán tudják megmondani. Egyébként 2010-ben a Mihály napi sokadalom alkalmából lett felállítva, de az alkotójáról nincs adat.

Gyorsan futnak a percek, és lassan gondolnom kell a visszautazás körülményeire, ezért elbúcsúzunk, és az útbaigazítás szerint a közeli református iskola épülete irányába indulok. Itt is nagy a készülődés a közelgő tanévkezdés miatt, és kedvesen invitálnak, hogy nyugodtan fényképezzem le a Kunbabát. Egyik tanár azért elkísér, és még azt is felajánlja, hogy felvételt készít rólam a Kunbabával együtt. Mondom, hogy erre nincs szükség, elég ha a kalapom látszik a fotón.
Visszafelé még a Kossuth-iskola falán találok még egy domborművet. Lassan megehetném a másik almát is, de nincs idő, mert közben ismét előbújt a szép fényes Nap, és árnyékok játszanak a Kun-emlékmű obeliszkjén. Minden fotó, amit eddig készítettem semmis, kezdhetem elölről. Aztán a park mellett találok még egy fagyizó pavilont is, és kiderül, hogy kiváló a fagylalt.

A Szélfiú éppen a Városháza mellet áll, és lassan érlelődik bennem a gondolat – legyőzve a hivatalokkal szembeni fenntartásomat- szerencsét próbálok, hátha megtalálom N.N.-t, akit Somody Margit ajánlott. A bejáratnál kedvező a fogadtatás, jobbra a 11-es ajtó. Félfogadás ugyan nincs, de barátságosan fogadnak, és rögtön átkísérnek a szomszéd szobába, az illetékes előadóhoz. És ekkor újabb meglepetés ér. A kunhegyesi Szélfiú nem Szabó György alkotása, amint azt én elképzeltem, hanem Borbás Mártonnak, Borbás Tibor fiának a műve. Kicsit hitetlenkedem, de meggyőznek, hogy ők már csak tudják, hiszen pályázatot írtak ki, és a legkedvezőbbnek ez a kútszobor bizonyult, és a felállításnál is Borbás Márton volt ott, igaz ugyan, hogy Szabó György is segédkezett, aki igen jó barátságban volt Borbás Tiborral.
Ha már itt vagyok akkor megpróbálom még az első világháborús emlékmű dolgát is kinyomozni. A hivatalban rögtön fel is hívják Víg Márta helytörténészt, és ő szó szerint megismétli a könyvtárban hallottakat, és biztosítanak róla, hogy amiről Víg Márta nem tud, az Kunhegyesen soha nem is történhetett meg.

Gyorsan szalad az idő, a református temető pedig az állomással ellentétes oldalán van a városnak, és mivel az első világháborús emlékmű nem kecsegtet semmilyen szobrászati jelleggel, ezért elindulok az állomásra. Útközben még van időm körbejárni a katolikus templomot, amely 1832-ben neoklasszicista stílusban készült, Homályossy János vezetésével (persze éppen felújítják), és a katolikus temetőt, ahol a 48-as honvédek sírja található.
Az állomásra érve végre megeszem a másik almát, és a maradék pogácsát. Lassan gyülekeznek a kollégiumba igyekvő diákok. Ismét találkozom a református iskolában megismert tanár úrral, aki szegedre utazó fiát kísérte ki az állomásra. Megnyugtatnak, hogy biztosan elérjük a csatlakozásokat, megnézték az interneten, és nem jeleztek késéseket.

És valóban, hazafelé óramű pontossággal csatlakoznak a vonatok. Este fél hétre otthon vagyok, ahogyan terveztem. Az ingem még mindig csurom víz. Megnézem a bevarrott cédulát, hát bizony ez nem pamut, hanem 60/40 százalékos nylon. Ebben sem utazom többé vonaton.

^[1](Az eredeti szövegben: „A Hild József által 1939-ben klasszicista stílusban tervezett épület az ország második legnagyobb református temploma.” A téves dátumot Víg Márta jelzése alapján javítottam. )

Irodalom:
Víg Márta: Kunhegyes történelme
Kunhegyes épített értékei: www.nagylaszlo-khegyes.sulinet.hu/tamop_g/epitett_ertekeink.pdf
Kunhegyes honlapja: www.kunhegyes.hu
Tóth Cs. 2007: Jász-Nagykun-Szolnok megye kunhalmainak állapotfelmérése
Szabóné Somody Margit: .Az ezerarcú fa. Czupp Pál fafaragó kiállítása a Zsigmond Ferenc Városi Könyvtárban – Kungegyesi híradó- 2006. április
Cupp Pál fafaragó: www.kunhegyes.hu/kunhegyes/hires/czupp_p.htm
A feketicsi kirajzás: www.kunhegyes.extra.hu/feketics.htm