Samu Géza a közelmúlt magyar szobrászatának egyik legérdekesebb alakja volt. Művei rendkívüli módon helyezik előtérbe a technét és a matériát. A fiatalon, a rendszerváltás hónapjaiban elhunyt művész érett munkáinak szinte mindegyike az anyaggal (legtöbbször fával, de néha kővel, fémmel) folytatott hatalmas és győztes küzdelmet érzékíti meg, és ez egyúttal semmi mással össze nem téveszthető karaktert is ad ezeknek a plasztikáknak. Tematikusan is egy irányba, a régi, az ősi, a mitologikus, az aboriginális felé mutatnak ezek a szobrok, anélkül, hogy megjelenne mellettük a manapság a hasonló alkotások mellől sajnos szükségszerűen elmaradhatatlannak számító jobboldali eszme. Samunál szent és profán, ironikus és magasztos, vicces és ünnepélyes még együtt, egyszerre és egymást erősítve képes létezni. A Napszekért, fő műveihez hasonlóan, Samu Géza kisplasztikaként is elkészítette, több verzióban is - az egyik változatot ezek közül a képek sorába illesztettem. Ebből jól látható, miféle változásokat idéz elő, hogy a kültéri, nagy szobor nem a földön áll, hanem vasrudakra erősítve a levegőben lebeg és úszik.