Úgy kezdődik - ez még szokványos -, hogy az Artportal szócikkében megtaláltam az alkotó köztéri művei között, léteznie kell egy ilyen szobornak az V. kerületi Házasságkötő teremben.
Első körben a Kossuth téri termet kerestem fel, mivel ez a terem volt ismert számomra. Meglepő módon a valamikor nagy tekintélyű helyiségben, ill. előterében nap közben egy presszó működik, eredeti rendeltetése szerint csak hét végén használják. Furcsán néztek rám, amikor a szobrot említettem.
Megtudtam, hogy az Önkormányzat épületében működik a másik, kisebb befogadóképességű terem. Levelet írtam és pozitív választ kaptam, ill. időpontot, mikor tekinthetem meg az alkotást.

A történet rendhagyó. Mint hallom, eredetileg ott működött a Házasságkötő terem, ahol most az Iktató csoport dolgozik. Az új terem kialakításakor azonban nem volt igény erre a kis szoborra, az ideköltöző lelkes emberek viszont 'örökbe fogadták'. A szobor tehát nem költözött, nincs dátuma, mikor 'állították fel' újra.
Hogy mennyire szeretik, arra a legjobb példa, amikor bekísértek a szobába, rögtön elhangzott a kérdés: 'De ugye nem viszi el?'

Nem, én csak fényképeztem. Nem is tudom, mi az erősebb bennem, de nyílvánvalóan az öröm, hogy megvan, megtaláltam!
A kis szobor: kedvesen ölelő, bár kicsit szomorú tekintetű anya és a természetes egyszerűséggel ölében üldögélő gyermek szerető környezetben, békében 'éli' napjait. Kicsit zsúfolt körülöttük a világ, együtt él a mindennapokkal. Nem kiállítási darab, mégis a helyiség ékessége.