Az egységes Olaszország megalakulásának ötvenéves évfordulója alkalmából, 1911-ben, a tűz martalékává vált milánói kiállítás után még egy nemzetközi kiállítással akarták az évfordulót emlékezetessé tenni. A művészeti és néprajzi tárlat Rómában volt, Firenzében modern festészeti kiállítás kapott helyet, a fő helyszín Torino, ahol az ipar, iparművészet és a mezőgazdaság kapott helyet. A Pó partján kijelölt másfél millió négyzetméter területen épültek az országok pavilonjai, nem könnyen. Az ott szokatlanul hideg tél késleltette az építkezéseket, sőt az olasz pavilont építése során egy vihar a földdel tette egyenlővé. 1911. április 29-én, a hivatalos megnyitón, egyedül a magyar pavilont tudta meglátogatni Viktor Emánuel király, mert csak az lett időben kész.
Tőry Emil, Pogány Móric és Györgyi Dénes modern - szecessziós - felfogásban kivitelezett turini pavilonja mind architektúrájával, mind nemzeti karakterű, a magyar történelmet felidéző, stilizált díszítőelemeivel sok újat hozott az építőművészetbe, s tökéletesen egységes, harmonikus egészet alkotva kiválóan megfelelt a kiállítótér alapfunkciójának.
A robusztus építmény kontúrjaiban a magyar címerben szereplő hármas halmot imitálta. Homlokzatának közepén a főbejárat erőteljes gúla alakú kupolája a korabeli ítészek szerint egy ősmagyar sisakra emlékeztetett. Ablakkereteit, szarufáit, belógatott és földre helyezett installációit is magyaros motívumokkal díszítették. A bejáratot kétoldalt Ligeti Miklós három-három "hadúr"-szobra vigyázta.
A kapubejáró és a vestibulum lábazatát eozinlemezek ékesítették, ugyanitt Ligeti oldalsó frízei; a hun eredetünkre utaló Attila násza és a keresztény királyság születését ábrázoló Szent István koronázása című két domborműve eozinmázas kerámiából készült. A kékes-zöldes színek sejtelmes, komoly hangulatot sugároztak. Mindezt megkoronázza a boglyakupola, melyet szintúgy a honfoglalást idéző díszítmények borítják.
A bejárat mögötti négyszög alapú kupolacsarnok - érdekes technikai megoldással egyenletesen befelé hajló – üvegborítású faszerkezetes tetőzete, a sarkokból induló gerendapillérek kitűnő dekorációs lehetőségeket kínáltak. Ez a tér a pavilon éke, mely a „Vízi-udvar” nevet kapta.
A helyiség közepén állt a „Pogány lány bivalyon” című szoborral díszített méretes főkút. A falak mentén több kisebb csobogót helyeztek el. A tető üvegkupoláján beáramló fény, a mindenhol megjelenő ezerszínű eozinmáz, és a teret beburkoló vízpára természetfeletti fényhatásokat hozott létre, melyet ma már csak nagy költségvetésű filmek számítógéppel előállított effektjei tudnának utánozni. Alighanem ez volt a szecesszió utolsó nagy villanása, szerencsésnek mondhatja magát az a sok-ezer ember, aki láthatta ezt.
*
Ligeti Miklós munkái és utóéletük:
Valamennyi kőagyagból készült a Zsolnay gyárban 1910-ben, Pécsett.
A bejáratot vigyázó vitézek, kétszeres ember-nagyságú figurák kőagyagból készültek. Részben mázazott – a sisakok és a pallósok voltak aranysárga eozinnal bevonva – a többi felület savval sprődre lett maratva (grézs) – fekete-fehér fotón is tiszteletet parancsolnak. A kardjukra támaszkodó figurák a kiállítás elbontásakor elvesztek. Pár évtizeddel ezelőtt, a régi Nemzeti Galériában(?) rendezett Szecesszió kiállításra jelzésszerűen rekonstruálták a kapuzatot, tudomásom szerint az egyik lovagot még őrzik a Vár pincéiben.
A hagymakupolát tartó két körszelet mentén elhelyezkedő domborművek – Attila lakomája és Szent István koronázása – kőagyag, kékeszöld eozinmázzal bevonva. Kevés fotó maradt fenn róluk, de a fazonkönyvben Ligeti rajzai megtalálhatók a domborműről. A kiállítás végén ezt az épületet is elbontották, a dombormű további sorsáról nem tudok. Léteznek városi legendák, hogy a Városligeti fasor (lánykori nevén Gorkij fasor) egyik palotájának a bejáratát díszíti, de én nem találtam meg. Igaz, nem túl vehemensen kerestem. Tagtársak; trófea.
Ligeti Miklós a bejárat, a „Vízi-udvar” és egyéb díszítményeiért megkapta a kiállítás nagydíját.

---