A kecskeméti Aranyhomok Szálló épületét id. Janáky István, Perczel Dénes tervei alapján készült 1962-ben. A szálló nem csak belül, de kívülről is rangos képzőművészeti alkotásokat kapott, amit Makrisz Agamemnon szobrászművész készített. Az egyik az oldalhomlokzaton kapott helyet, amit már Péter bemutatott, de volt még egy, ami a kerthelyiség bejáratát díszítette. Ez egy kis fának támaszkodó kecskét ábrázolt, aki éppen lakmározik a fa koronájából. Sajnos elég gyorsan kiderült hogy a kis kompozíció elhelyezése nem túl szerencsés, mert elérik az emberek és sajnos meg is rongálják. Több cikket találtam ami azt taglalja hogy épp megint mit kell javítani a megrongált kecskén.
A kedves épületdísz ma már nem látható, feltételezhetően a kerthelyiség bejáratának átépítésénél tűnhetett el.

Egy cikket találtam a korabeli sajtóban, amin taglalják a kecskét és a rongálást. Nagyon jó, érdemes elolvasni.
"Újra egész a kecske

AZ A HÉT is jól kezdődött. A minden induláshoz szükséges úgynevezett pozitív életérzést egy kecskefarok ébresztette bennünk. Egy szobor aprócska része, amelynek hiánya miatt hónapokon keresztül bizonyos restelkedéssel kaptuk félre a fejünket, amikor elhaladtunk az Aranyhomok Szálló bejárata mellett. Valahogy Hírős Városunk kultúrbecsületébe vágó ügynek tartottuk, hogy egy modern műalkotást születése után nem sokkal úgy megcsonkítsanak, mint Agamemnon szobrászművészetét — ott a hotel falán.
Lassan egy esztendeje lesz, hogy az Aranyhomokon elhelyezték Makrisz Agamemnon két domborított szobrát. Egyik, építészetileg meddőbb felületre egy nőalakot, s az éttermi bejárat mellé egy kecskét. Ez a kedves kecske olyan pajzán képpel tépdesi a leveleket valamilyen törpefáról, mintha egyenesen Daphnis és Chloe nyájából fogta volna ki Agamemnon a modelljét. A pajkos kis szoborban benne van a mithológiai hangulatok derűje, közvetlensége.
KEDVET csinál annak is, aki a jó kecskeméti borokra viszkető torokkal, vagy a hagyományos pacalra éhesen tér be az étterembe; meg annak is, aki már kedvét töltvén odabent, rózsás hangulatban távozik.
Persze, a kiskecskét elég vegyes közhangulat fogadta annak idején. Mint mindent, amiben van valami új. Mi volt szokatlan például ebben a kecskében? Az, hogy olyan ösztövér, csontos, éhes szegényke. Mert hát egy szoborba való „példakép", „pozitív” kecskének jóltápláltnak, a természetrajzkönyvből is megtanult tökéletes méretűnek kell lennie — mondották többen is. Komikussá devalválódva így merült fel aztán annak a kérdése is, hogy egyáltalán szocialista realista-e ez a kecske? — hogy csak ennél maradjunk. Más vélemények a morállal kacérkodva bővítették a kérdésfeltevést: Helyes-e egy kecskét áldott állapotban ábrázolni, s tetézve a bajt, nyilvános helyre kitenni, mikor csitri lányok is mászkálnak az utcán?
Így kezdett alakulni a kecske művészettörténeti hovatartozása, azzal az aggályos fenntartással, hogy meggondolandó, vajon egy sovány, amellett vemhes jószág szocialista realista-e?
Végre egy „műértő” huligán -t- szégyenszemre — egy éjszaka letörte a domborított kecske farkát, s a vidám kis jószág egész télen át, a legutóbbi időkig farok nélkül ékesítette az Aranyhomok falát. Nemegyszer figyeltük, amint külföldi turisták fényképezték a farkatlan kecskeszobrot, és fejüket csóválták a barbár csonkítás láttán.
A KIS KECSKE testi hibáját pótolták, újból van farka. Hisszük, hogy most már belopta magát azok szívébe is, akik idegenül fogadták tavaly. Ezek is megértették, hogy a művész nem olyan szemlélettel alkot, mint ahogyan a kecskehúst árusító hentes, vagy a kecsketartó gazda alakítja ki magának az „eszményi kecske” képét. Ha ez elegendő volna, nem lenne művészet a világon és szobor helyett elég lett volna egy kitömött kecskét tenni az Aranyhomok falára. (t)"

---