Nagy Benedek szobrászművész 1941. március 15-én született, a felvidéki Csallóközben, Illésházán. Rábapordányban töltötte gyermekéveit, édesapja itt volt tanító. Első munkái itt születtek. Többen ma is őrzik a pordányi évek alatt készített agyagszobrait, amelyet a döri fazekasmester Völcsey Lajos kemencéjében égetett ki.
Móron él, számos elismerő díj és kitüntetés birtokosa, Mór díszpolgára, Székesfehérvár tiszteletbeli polgára.

A „fehérvári 17-esek” emlékére készített domborműves emléktábla nem az első, melyet az I. világháború témakörében készített. Sopronban látható a Deák-téren Gyóni Géza életnagyságú szobra, amelyet nézve megidézhetők a háború borzalmai, még érthetőbbek és átélhetőek az első világháborúról szóló versek, katonadalok.
„Pajtás, húzódj csak erre közelebb. / A golyó ott a földet mind kivágta. / Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed - / A kicsi fiad ne várjon hiába.” (Gyóni Géza: Vasárnap a sáncon)

Édesapja az Isonzó-Doberdó frontvonalon volt katona. Az egyik súlyos veszteségeket okozó olasz támadás alkalmával éppen a környező hegyekben tejesített felderítő feladatokat, talán ennek köszönheti életben maradását - mesélte Nagy Benedek.
A domborművön a bajtársiasság példáját örökítette meg. A doberdói fennsíkon található Visintini falucskában található „Magyar kápolna” felszentelése alkalmára készítette 2009-ben.

A fehérvári 17-esekről:
„1915. május 23-át követően, az olasz hadüzenet nyomán új frontszakasz nyílt, az Olasz Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia között az Isonzó völgyében, Doberdónál, a Dolomitokban és az ismert, emlékezetes harcmezőket hosszan lehetne sorolni.
A fehérvári ezredek, mind megjárták az olasz frontot. Ott voltak a 17-esek is. (…)
17-eseink olasz harctérre indulásáról így emlékezett meg a korabeli nóta:
„Szépen szól a 17-es banda, / Honvéd bakák masíroznak rajta. / Masíroznak idegen országba, / Olaszország köves határára.”
Veszteségeik pedig iszonyatosak voltak. De tegyük hozzá, minkét oldalnak.
Át kellett élniük a poklok poklát.” ^[1]

A szemtanú így emlékezett erről:
„Isonzó csata kezdődik megint. A hatodik, ahogy a történelem számlálja és az utolsó, ahogy elkeseredett bakák várják, feltört markuk már a tartalékban a kétélű kést, vagy a buzogány keményfa nyelét szorítja és sötét szemük dacos villogással szidja a levegőt, amiből kénköves poklot csinál fölöttük a tüzérség.
Az elején még csak ki lehet venni egyenkint a gránátrobbanásokat, ez a miénk volt, ezt meg a digó küldi, de ahogy megkezdődött a pergőtűz, a tromli, a levegő már négy nap óta forr, nyöszörög, sivít, bugyborékol és sikolt. Elől bombavetők ugatnak, nehéz aknák tüze porlasztja a rajvonalat, revolverágyuk füttye kavernák száján sikolt, a rajvonalból kutyaágyuk dörgése, vagy pneumatikus bombavetők pukkanása rá a válasz, tábori ágyuk a tartalékokat keresik, tarackok gránátja dolinákban robban, nehéz mozsarak az utakat szántják, a sors legyen irgalmas, ahol felrobban egy huszonnyolcas, hát még a mi mozsaraink mit csinálnak odaát!”^[2]

---