A zsidó oktatás újjáélesztésének jogi és tematikai feltételei megteremtése után, közvetlen a rendszerváltást követően nyitott a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola 1990-ben. A Budakeszi úti épület felépülése 6 év múlva fontos tény volt, a több telephelyen működő iskola beköltözhetett új otthonukba, de azóta is folyamatos a bővülés, fejlődés. Róluk minden további az iskola honlapján.^[1]
Az udvar egyik sarkában, a "KatiKút" mögött helyezték el Ludman Lajos adományát, a "Cipők a Duna-parton" című holokauszt-emlékmű kisplasztikai változatát. Hol lenne méltóbb helye egy ilyen alkotásnak, ha nem itt?
Az eredeti emlékmű felállításának körülményei, története a kapcsolt lapról ismert. A történelmi tényről itt is egy tábla emlékezik. "A szoborcsoportot az 1944-45-ben nyilaskeresztes fegyveresek által a Dunába lőtt áldozatok emlékére állították." Ez az emlékmű hatásában nem vetekedhet az eredetivel, de alap az emlékezéshez.
Mindkét alkotó megélte a háború és a zsidók üldöztetésének rettenetét. Ez vezetett az emlékmű megszületéséhez. Gondolataikat rögzíti Pauer Gyula honlapjának kapcsolódó fejezete: http://www.pauergyula.hu/emlekmuvek/cipok.html A 2005-ben rögzített szavak aktualitása nem veszhet el: "Gyermekkorom rémületes érzései közé tartozott a Duna-parton meggyilkolt emberek története. ...Budapest nem adja meg magát a felejtésnek, és szembe mer nézni múltjával." (Can Togay, forrást ld. fenn).
Kapcsolódik egy túlélő beszámolója. Róna Erzsébet 1986-ban mondta el történetét, ami több lapban is megjelent. Ebből röviden idézek, de az egész cikket mappába feltöltöttem, hiszen a részlet nem lehet elég.
1945. január 2-án őt és társait a nyilasok begyűjtötték és végighajtották Budapest több kerületén. Végül Budára jutottak át, a Szilágyi Dezső tér vonaláig. A folyó partján a parancs: sorba állni, arccal a Duna felé! "Na és akkor hát mi álltunk sorba szépen, engedelmesen, arccal a Duna felé. Senki nem szólt egy szót sem, mert hirtelen történt az, és akkor vezényelés, és a nyilasok ránk lőttek, és hát akit talált a lövés, az mindjárt elesett, de mindnyájan elestek! Engem nem ért lövés, mert az egyik nyilas azt hitte, hogy a másik lőtt engem meg, és azért estem el, és fordítva. De hirtelen, ösztönszerűleg így oldalt levetettem magam a fél karomra, és mozdulatlan maradtam! Ugye azt hitték, hogy meghaltam, jól végezték a dolgukat..." A nyilasok ez után ellenőrizték "művüket". Akiben még volt élet, újabb lövést kapott. "....És olyan nyugodtan, mint ahogy most itt ülök, azt gondoltam, hogy most én jövök. Feküdtem a karomon oldalt, nem mozdultam és mindent láttam..." A nyilasok halottnak vélték. Nem úgy mint sokakat a közelben.
A döntés szerint a halottakat a Dunába húzták be. "...mikor engem megfogott a lábamnál fogva egy öreg, katonaruhába öltözött nyilas, piszkos alak volt, és a fél lábamnál fogva kezdett húzni, azt gondoltam magamban, én meg vagyok halva, akármi történik... Az a nyilas, amikor odaért a falhoz, a Duna medréhez, akkor húzott egyet rajtam úgy, hogy a fejem lefelé lógott, és ő az egyik lábamnál fogva még visszatartott.... Aztán eleresztette a lábamat. Én meg leestem, és az volt a szerencse, hogy a Duna medrében volt ott az iszap közt olyan meszes homok.... És így csak a fél arcomra estem, aztán elterültem!..."
Hallotta a távolodó nyilasok ítéletét: "Majd elviszi a víz.." "...És amikor még messzebb mentek, fölemeltem a fejem, fölálltam, végigtapogattam magam, csodálatos, hogy semmi bajom nem volt!" Volt más túlélő is, de nem tudott segíteni, így feladta. "...hogy kerülök én, Róna Erzsébet, aki a világnak nem a leggonoszabb teremtése vagyok, ide, ebbe a helyzetbe? Hát mit vétettem én?" Elindult vissza oda, ahonnan elhozták és ahol édesanyja is menedéket kapott. ^[2]

---