Tolnay Antal kanonok-plébános sírja a Széchenyi Mauzóleum közelében található.
„Tolnay Antal működése idején a csaknem másfél százada álló templom összedőléssel fenyegetett. Ezért is írta Széchenyi Istvánnak a döblingi szanatóriumba:„imodánk már már ingadozó állapotban van, azért mielőtt késő volna emeljünk egy tisztes templomot Nagy Czenken és pedig első királyunk, Szent István tiszteletére”.
Előzőleg Tolnay bezáratta templomot, mert a nagy darabokban leszakadt mennyezete veszélyessé vált. Széchenyi válaszában megdöbbenten reagált. »Uram, Ön kést döfött a szívembe!« – kezdte levelét. Okolta magát feledékenységéért, majd egyeztetett a családdal. 1860 január 7-én a következőt jegyezte naplójába: »Elhatároztuk, hogy templomot építünk Cenken.« 17-én pedig: »Első ülés a cenki templom dolgában.« Majd felhívással fordult a község népéhez. »Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hőn szeretett jobbágyaim. Mi cenkiek, édes, egykor oly boldog hazánk véghatárán állunk. Cenk nyugat felől az első hely, hol drága anyaföldünk szívünkben és lelkünkben elválaszthatatlanul belé nőtt nyelvén dicsértetik a Királyok Királya, a nagy Isten.«”^[1]
Gróf Széchenyi István 1860. februárjában Döblingben fogadta Ybl Miklóst a tervezés ügyében.^[2] A gróf nagyon siettette a tervek elkészítését, halála miatt mégsem láthatta őket. 1864. Szent István-napján szentelték fel az új templomot.
A templomépítő plébános nevéhez fűződik az iskola építése, bővítése is.^[1]
„Nevét örökre beírta a magyar történelembe azzal, hogy, amint erről megemlékeztünk, a bécsi rendőrség parancsával dacolva nem volt hajlandó „suttyomban” eltemetni Széchenyi Istvánt. Vagyonát a templomra hagyta.”^[1]

„1860-ban a bécsi rendőrség házkutatása után ismét rossz állapotba került. Április 8-án jött a hír Bécsből, hogy „…karosszékében ülve, átlőtt koponyával találtatott. Bal térdén hevert a kilőtt pisztoly.” Holttestével április 10-én, zuhogó esőben futott be a vonat Sopronba, ahol hatalmas tömeg fogadta, mivel a rendőrség azt is megtiltotta, hogy keresztülvigyék a városon. Volt jobbágyai Nagycenkről kocsival mentek Sopronba, de hazafelé gyalogmenetben vitték a koporsót a tizenkét kilométerre levő kastélykápolnába. A megrendülésből még fel sem ocsúdhatott a községek népe, amikor az újabb rendőrségi parancs megérkezett: 11-én délig Széchenyit el kell temetni. A grófi család 12-én délután négy órakor akarta a temetést megrendezni, és a gyászjelentéseket már szét is küldték.
Tolnay Antal a parancs ellenére, a lakosság segítségével a környéket értesítve, 11-én délután négy órára tűzte ki a temetés idejét. Kijelentette: „ha bezárnak is, suttyomban el nem temetem”. Az ő leírása szerint huszonkét pap és hat-nyolc ezer ember jelenlétében helyezték örök nyugalomra a kriptában a legnagyobb magyart.
Másnap és az elkövetkezendő hetekben, szintén Tolnay szerint, százezrek keresték fel a községet, hogy búcsút vegyenek a gróftól. A temetés, a rendőrség parancsa és a halála előtti események szinte azonnal a politikai gyilkosság gyanúját ébresztették az országlakókban, Ferenc Józsefet vádolva mindenért. Széchenyi utolsó könyve, a Blick valóban a császárt és rendszerét bírálta, annak ellenére, hogy a család mindig is lojális volt uralkodójához.
Széchenyi tragikus halála és az országos gyász nemcsak a nemzet kemény kiállása volt a fennálló renddel szemben, de a nagycenki kriptát történelmi és nemzeti zarándokhellyé magasztosította, ahol az elmúlt másfélszáz év alatt több millióan rótták le kegyeletüket.”^[2]

Tolnay Antal plébános úr bejegyzése őrzi a Historia Domus-ban Széchenyi haláláról és temetéséről szóló feljegyzést.^[3]
Negyvenöt éven át volt „Nagyczenk” lelkipásztora.^[4]
Síremléke a soproni Mechle-műhelyben készült.

---