Cs. Uhrin Tibor
A debreceni festőművész, 2010. október 18-án hunyt el.
" Megállok Debrecen főterén, szemben a Nagytemplommal, éppen ott, ahol a kőbe rakva Debrecen címere fénylik fel szembenézve az őszi nappal. Most nem gyönyörködni jöttem ebben az alkotásban, mint annyiszor már. Most búcsúzni jöttem attól, aki ezt a mozaikképet alkotta, attól, aki egy októberi napon súlyos betegség, sok sok szenvedés után eltávozott az élők közül.
Cs. Uhrin Tibor Holló László-díjas festőművész 1936-ban született Békéscsabán. Nevében a Cs. mindig azt jelentette: csabai. Húszéves koráig élt ott, és ott tanulta művészetéhez az alapokat Mokos Józseftől, akinek emlékére képet is alkotott. 1963-ban fejezte be a tanulmányait a főiskolán. Mesterei Hincz Gyula, Schubert Ernő, Rákossy Zoltán voltak. 1970 óta élt Debrecenben mint a nagyerdei művésztelep tagja. A teljességet akarta elérni, készített grafikákat, olajképeket, akvarelleket, plasztikai műveket, de az igazi önmagát a tűzzománc-festmény technikában találta meg. Hű maradt ahhoz a mesterhez, akinek művészetszemlélete kialakítását köszönheti, Borsos Miklóshoz. Játékosan kísérletező művész volt, átment az izmusok iskoláin, főként grafikáiban, a szürrealizmus sajátos világa hatott rá leginkább. Mese és valóság, mitológia és álom ötvöződik bölcsen játékos képein. Valami felsőbbrendű derű, a világ hívsága fölött álló szemlélet jellemzi képeit. A tűzzománcain aztán valóban lobog minden, valóságos és álombeli tájak, a piros, zöld, kék szinte sugárzóan adja az élet szeretetének vallomását. Szeretett élni, szeretett tanítani, egy időben vezetője is volt a debreceni művészcsoportnak, tagja az Alkotóművészek Egyesületének, a Képzőművészeti Szövetségnek.
Kiállított hazai és külföldi tárlatokon, köztéri alkotásai ott vannak szerte az országban, képei jeles gyűjteményekben. És amíg állok a főnixes címer előtt, látom kaján mosolyát, amelyet a párizsi Notre-Dame szörnyeitől kölcsönzött. Ő már ott jár Vénusz szigetén, az elrabolt mese birodalmában, és emlékét lágyan ringatja a Körös egészen az óceánig. A Hollófészek asztaltársaság, a szuterén klub tagjai is mellettem állnak itt a templommal szemben, hogy emlékezzenek a művészre, a barátra, a sokat szenvedett emberre. Míg élünk, emlékezünk."
A cikk megjelent a Hajdú-Bihari Naplóban 2010. október 27-én, BJ tollából.
Természetesen én is ott voltam a címernél, és részese voltam a tanár úr tiszteletére "rendezett" emlékezésnek. Debrecen művészeti életében részt vevők, volt tanítványok, ismerősök, családtagok állták körül az alkotást. Órák múlva ismét arra jártam, és még mindig égtek a mécsesek.
A tanár urat személyesen ismertem. Azokban az időkben, 1980 és 1986 között tanított a tanítóképző főiskolán, amikor én is odajártam. A tűzzománc műhelyt vezette, és tanította a zománcművesség mesterfogásaira a rajzszakos hallgatókat.
Ugyan kint lakott a város szélén, a művészházban, de az utóbbi három évben sokszor találkoztam vele esténként, és láttam a város főterén, az általa készített, és igen nagy vihart kavart városcímer körül sétálgatni. Már éppen kérdezgettem az ismerőseimet, hogy nem tudtok-e róla valamit, mert kora nyár óta nem találkoztunk; mikor jött a szomorú hír.
Hamvait gyermekkora helyszínén, a Körös folyóba szórták.
" Megállok Debrecen főterén, szemben a Nagytemplommal, éppen ott, ahol a kőbe rakva Debrecen címere fénylik fel szembenézve az őszi nappal. Most nem gyönyörködni jöttem ebben az alkotásban, mint annyiszor már. Most búcsúzni jöttem attól, aki ezt a mozaikképet alkotta, attól, aki egy októberi napon súlyos betegség, sok sok szenvedés után eltávozott az élők közül.
Cs. Uhrin Tibor Holló László-díjas festőművész 1936-ban született Békéscsabán. Nevében a Cs. mindig azt jelentette: csabai. Húszéves koráig élt ott, és ott tanulta művészetéhez az alapokat Mokos Józseftől, akinek emlékére képet is alkotott. 1963-ban fejezte be a tanulmányait a főiskolán. Mesterei Hincz Gyula, Schubert Ernő, Rákossy Zoltán voltak. 1970 óta élt Debrecenben mint a nagyerdei művésztelep tagja. A teljességet akarta elérni, készített grafikákat, olajképeket, akvarelleket, plasztikai műveket, de az igazi önmagát a tűzzománc-festmény technikában találta meg. Hű maradt ahhoz a mesterhez, akinek művészetszemlélete kialakítását köszönheti, Borsos Miklóshoz. Játékosan kísérletező művész volt, átment az izmusok iskoláin, főként grafikáiban, a szürrealizmus sajátos világa hatott rá leginkább. Mese és valóság, mitológia és álom ötvöződik bölcsen játékos képein. Valami felsőbbrendű derű, a világ hívsága fölött álló szemlélet jellemzi képeit. A tűzzománcain aztán valóban lobog minden, valóságos és álombeli tájak, a piros, zöld, kék szinte sugárzóan adja az élet szeretetének vallomását. Szeretett élni, szeretett tanítani, egy időben vezetője is volt a debreceni művészcsoportnak, tagja az Alkotóművészek Egyesületének, a Képzőművészeti Szövetségnek.
Kiállított hazai és külföldi tárlatokon, köztéri alkotásai ott vannak szerte az országban, képei jeles gyűjteményekben. És amíg állok a főnixes címer előtt, látom kaján mosolyát, amelyet a párizsi Notre-Dame szörnyeitől kölcsönzött. Ő már ott jár Vénusz szigetén, az elrabolt mese birodalmában, és emlékét lágyan ringatja a Körös egészen az óceánig. A Hollófészek asztaltársaság, a szuterén klub tagjai is mellettem állnak itt a templommal szemben, hogy emlékezzenek a művészre, a barátra, a sokat szenvedett emberre. Míg élünk, emlékezünk."
A cikk megjelent a Hajdú-Bihari Naplóban 2010. október 27-én, BJ tollából.
Természetesen én is ott voltam a címernél, és részese voltam a tanár úr tiszteletére "rendezett" emlékezésnek. Debrecen művészeti életében részt vevők, volt tanítványok, ismerősök, családtagok állták körül az alkotást. Órák múlva ismét arra jártam, és még mindig égtek a mécsesek.
A tanár urat személyesen ismertem. Azokban az időkben, 1980 és 1986 között tanított a tanítóképző főiskolán, amikor én is odajártam. A tűzzománc műhelyt vezette, és tanította a zománcművesség mesterfogásaira a rajzszakos hallgatókat.
Ugyan kint lakott a város szélén, a művészházban, de az utóbbi három évben sokszor találkoztam vele esténként, és láttam a város főterén, az általa készített, és igen nagy vihart kavart városcímer körül sétálgatni. Már éppen kérdezgettem az ismerőseimet, hogy nem tudtok-e róla valamit, mert kora nyár óta nem találkoztunk; mikor jött a szomorú hír.
Hamvait gyermekkora helyszínén, a Körös folyóba szórták.
Bejegyzés megtekintés:
