Tóta József: Lenin, István, Öcsi, náci
Tóta József köztéri szobrokról, szoborállításról szóló írását szeretném megosztani veletek, amely a Műértő 2015. áprilisi számában jelent meg nyomtatásban.
Nagyon köszönöm a cikk továbbközlésének engedélyezését Andrási Gábornak, a lap főszerkesztőjének.
Fontos megjegyeznem, hogy az írásba itt beszúrt képeket én válogattam, ezért kiemeléseim nem feltétlenül egyeznek meg azokkal az alkotásokkal, amelyek a cikkben szerepeltek.
A megosztást azért is érzem időszerűnek, mert a nyitásunk után a "térben lebegő" értelmezések további lebegtetésében segít, vagyis tovább tágíthatja a tudatunkat. Ennek pedig végső soron az lehet az eredménye, hogy szemeinket tágabbra nyitva egy picit nagyobb szeletet látunk a köztérből: aminek hullámzásait megőrizni célunk. Jó olvasást kívánok nektek!
Emlékművek és szoborállítási gyakorlatok Magyarországon
Lenin, István, Öcsi, náci
Nehéz a feudalizmus öröksége. Magyarország napjainkban úgy igyekszik meghaladni a bonyolult etikettekkel tarkított kapitalizmust, a piacgazdaságot és a polgári demokráciát, hogy nem esett át a polgárság stádiumán. A polgárosodás nálunk valójában csak elkezdődött. A folyamatot két világháború szakította meg, majd aztán bő fél évszázados evolúciós zsákutca után gondoltuk, hogy végre folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, de nem emlékszünk, hol hagytuk abba.
Az ország nemcsak a polgárosodás, hanem a szobrászat terén is évszázados lemaradással küzd, és a hátrányt úgy próbálja behozni, hogy pótlólag igyekszik megélni egy történelmi múltat. A költő tudja, hogy a tegnapi verset ma már nem írhatja meg, a politikus és a szobrász – úgy tűnik – erre a belátásra nem képes. Ez a képtelenség táplálja a Kossuth tér rekonstrukciónak nevezett újraalkotását, de a történelmi múlt utólagos kényszerű megélése nem fogja meghozni a várt eredményt: a rituálé után sem leszünk ma azok, akik akkor lehettünk volna, viszont így azok sem leszünk, akik most lehetnénk. A két dolog kizárja egymást, mert a két létnek egy időben és egy térben kellene megvalósulnia.
A köztér és a magántér Európában a XVIII. század végén kezd elválni egymástól. Innentől fogva beszélhetünk magán- és közösségi viselkedésről. Bár az indulásnál még ott voltunk, szocialista vargabetűnk révén a térhasználat kultúrájában is lemaradtunk Európa nyugati részétől. Magyarországon a közösségi tér még mindig nem az emberekről szól, hanem a hatalomról. Az emberektől nem azt kérdezik meg, hogy mit szeretnének, hanem azt, hogy melyik változat felel meg nekik abból, amit a politikusok felkínálnak nekik. Nagyjából ezt hívják a lakosság bevonásának. Elterjedt formája a közterek valódi közösségi használatának Magyarországon egyelőre nincs. Budapesten talán az Erzsébet tér volt a legígéretesebb kísérlet arra, hogy milyen lenne egy modern városi park, ahol az emberek egyszerűen élhetnek anélkül, hogy bárki is történelmi leckéket akarna bifláztatni velük. A teret azonban felújítás címszóval átalakították, korszerű szobraitól megfosztották.
A magyar köztér a szobrok forgószínpada. A kiegyezés utáni évtizedek az 1848-as eseményekkel kapcsolatos és a magyarság történelmi tudatát erősítő emlékművek fölállításával teltek. Az I. világháború után a köztereken a Trianon-traumát dolgozta föl az ország, később a Horthy-éra ünnepelte itt magát. 1945 után felszabadulási emlékművek, Lenin- és Sztálin-alakok és szocialista zsánerszobrok árasztották el az országot, majd a kilencvenes években megindult az 56-os emlékművek és Szent István-szobrok inváziója. Ma ismét Trianon- és turulszobrok kerülnek a közterekre.
Köztéri szobrászatunkat a szoboreltávolítások legalább annyira jellemzik, mint a szoborállítások. Minden korszak különös figyelmet fordított az előző időszak szobrainak likvidálására, de egyként megkímélte a kiegyezés után meginduló szoborállítás mementóit, mert ezek eleve konszenzusos alapon kerültek a helyükre, és ez a nemzeti konszenzus végighúzódott a korokon. Hasonló okból maradtak meg országszerte az I. világháborús katonai emlékművek és szobrok is. A felszabadulási és tanácsköztársasági emlékművek, a szocialista zsánerszobrok mára jórészt eltűntek köztereinkről; 42 kiválasztott mű egy elfogadható társadalmi egyezségként a budaörsi szoborparkba került, néhány azonban ma is eredeti helyén áll. Valamiért megmaradt a szolnoki Tiszaliget bejáratánál álló Fáklyavivő, Salgótarjánban is áll még Somogyi József Felszabadulási emlékműve és Tar István Fegyvert fogó munkása.
Mostanában a legnagyobb közfigyelmet Károlyi Mihály és József Attila budapesti szobra kapta, mindkettő útban volt a Kossuth téri átalakítás koncepciójában. Károlyit elszállították, majd 2012-ben Siófokon újra fölállították. József Attilát végül csak arrébb helyezték; voltaképp a korábbinál jobb helyről nézheti a Dunát.
A képzőművészek közül a szobrász van a leginkább ráutalva a megrendelőre. Kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint az építészé, hiszen építeni muszáj, szobrot emelni nem. A szobrászat hagyományos mozgástere beszűkült, magánmegrendelő, mecenatúra nincs. Még a szocreál is bőkezűen bánt a lakóépületek díszítőszobrászatával, míg ma lakóépületen elvétve láthatunk szobrot. Kelemen Zénó Madárkája egy társasház homlokzatán a Nagytemplom utcában, vagy Szántó Tibor Páros hollója egy Holló utcai lakóház két oldalán ritka kivétel.
A sokat kárhoztatott aczéli időkben a beruházás meghatározott arányában kötelező volt társművészetet alkalmazni a középületeken. Ma az építész díszít a saját formai és szellemi képességeivel. Így kerül aztán gömb az oszlopra, acélcsőgrafika vagy gépalkatrész-allegória a homlokzatra. Néha a plázák és a bankok dobnak némi koncot a megrendelés után sóvárgó, szökőkútban erős szobrászoknak.
Ezen túl szinte kizárólag csak az állami, önkormányzati megrendelések maradnak.
A mai magyar szoborállítási gyakorlatot leginkább az a Bill Gates által is vallott filozófia hatja át, hogy fölösleges jobb terméket gyártani az embereknek annál, mint amit megvesznek. Hiba lenne konszenzusnak nevezni a műkedvelő polgármesterek által dugványozott zsánerszobrokat annak alapján, hogy az embereknek tetszik, hiszen lám: szívesen fotózzák magukat velük. Több forrás is nagyjából Marton László 1989-ben, Budapesten avatott Kiskirálylány-szobrától datálja az új magyar zsánerszobrászat indulását. A szépelgő mű akkor a szocreáldömping ellensúlyozására készült, és a híguló diktatúra helyett adott egy „egyszerűen csak kedves” alakot, amit aztán lassan követtek a többiek. Nem lett volna semmi baj, ha a Pesti srácok a Corvin mozi előtt, a Pocakos csendőr az Október 6-a utcában vagy a volt tévészékház sarkánál sasszézó Reagan a megújuló zsánerszobrászat gyakorlókörei lettek volna, melyek után kiforrottabb szemlélet jön.
Ezek a szobrok azonban csak a rést tágították, és egyszer csak hirtelen kibuggyant minden, ami addig bent erjedt, és beterítette az egész országot. Mélyi József már 2010-ben elszabadult hajóágyúnak nevezte köztéri szobrászatunkat, holott akkor Magyarország még plasztikai sivatag volt a mai állapotokhoz képest – bár már ő is látta a Kutyás lányt a Vigadó téren, és állt már Kati néni szobra Székesfehérváron, ahogy Kaposváron a csacsifogatos Rippl-Rónai is.
Az utóbbi időben riasztó jelként tapasztalhatjuk, hogy a jobb agyféltekés tanfolyamok bárgyú élethűsége a köztéri szobor kötelező elemévé vált, lassan bármiféle absztrakcióra képtelen lesz a szobrász – pornográf filmeken felserdült férfiaknál figyelhető meg az impotencia analóg formája. Mióta a szobrok nálunk is kezdtek lemászni a talapzatokról, már csak idő kérdése volt, hogy mikor válik ócska közhellyé a formabontó újító gesztus. Nem tudni pontosan, mikor, de tény, hogy már megtörtént. Melocco Miklós padon ülő magányos Adyjától eljutottunk oda, hogy Teleki Pál szobra alá egy frissen vásárolt, szinterezett köztéri pad került 66 000 + áfáért, és ez már senkinek sem tűnik fel. A Hild tér Rikkancsa 2012 óta, Columbo és Roskovics Ignác a Dunakorzón 2014 nyara óta szórakoztatja a közönséget, és van egy rossz hírünk: Puskás Öcsi Óbudán csak bemelegít, jön a focisták végtelen áradata.
A mostanában átadott zsánerszobroknak immár leplezetlen célja az a fajta populista attrakció, amit Farkas Ádám balatonfüredi Bujtor-szobrának átadása kapcsán így fogalmazott meg a lelkesült helyi tudósító: „A köztéri alkotás már most a város egyik új turisztikai látványossága, egy új klasszikus, az egyik kihagyhatatlan szuvenír a városból. Még csak két napja áll a téren, de a járókelők máris birtokba vették a szobrot – viszik magukkal Bujtor Istvánt, viszik magukkal Füredet.” Az idill fokozható: ha szerencsénk van, hamarosan láthatjuk és hallhatjuk Wass Albert versmondó szobrát Egerben.
Nem baj, ha nem mindenki magasan művelt a szobrászat terén, de egyszer csak föl kellene tűnnie, hogy a köztér nem másod- és harmadvonalbeli szobrászok és műkedvelő polgármesterek privát klubja, hanem a Köz Tere. Kellene valamilyen gátlás ahhoz, hogy Kocsis Máté ne akarja egy szuszra fölavatni egyetlen szobrász három köztéri csuklógyakorlatát ugyanazon a téren. Szolnok főtere már Guinness-rekord gyanús: Kligl Sándor rendezte be sokat ígérő című nagy bronznippekkel (Fiú kutyával, Gördeszkás fiú, Kövön ülő kislány babával, Fiatal pár farmerban, Horgász). És a történet talán itt nem ért véget, mert egy riportban a szobrász fenyegetően megjegyezte: „számtalan ötletem van még.” Bár a zsánerszobroknak sok az ellenzője, tudomásul kell vennünk, hogy senki sem kényszeríthető erőszakkal a magasabb szintű szobrászat befogadására; ezek a tárgyak valós igényt szolgálnak ki. Egyes vélemények szerint tönkreteszik a várost, mások megengedőbbek. Wesselényi-Garay Andor építészteoretikus szerint Budapest egy remek, hárommilliós, magasan jegyzett nagyváros, ami épp attól világváros, hogy sok mindent elbír.
Noha a magyar köztéri szobrászat jellemzően a hatalom ízlését szolgálja ki mind heroizmus, mind az ócska giccs szintjén, van néhány jelenség, ami apró elmozdulásokat jelent a közízlés és a térhasználat formálásában. A hazai szobrászat mai képéhez szervesen hozzátartozik Szőke Gábor Miklós, aki széles sávot fedett már le sajátos munkáival.
A Zöld Péter a Millenárison áll, de épült ehhez hasonló játszótér Visegrádon, Aquincumban, és Nagycenken is. Idetartoznak ezek a játszóterek azért is, mert vizuálisan gazdag, valódi konszenzusra épülő térhasználatot előlegeznek meg.
A közteret amúgy az emberek előbb-utóbb magukévá teszik, és finoman, de határozottan formálják is. Az interaktív használatbavételt több apró gesztus is jelzi az országban. Gerillahorgolók, gerillafestők és gerillakertészek bukkannak föl projektjeikkel, akik meghökkentik, mosolyra bírják a komolykodó környezetfogalomhoz szoktatott lakosságot, és néha elhitetik, hogy közük van ahhoz a helyhez, ahol élnek. Pécsett pár éve tréfából Mikulás-sapkát nyomtak a köztéri szobrok fejébe, amit az önkormányzat először eltávolított – ma már legális civil interakció. Sajátos közösségi köztéri alkotás a pécsi lakatfal, állítólag egy érettségizett osztály teremtett vele hagyományt. A város nem számolta föl a falat, arculati elemének tekinti, a városlakók és a turisták maguk építik ezt a profán emlékművet maguknak. Magas intellektuális értékeket hordoz a dabasi Trafik Kör Kortárs Művészeti Egyesület tevékenysége – ők irodalmi idézetekkel installálnak buszmegállókat.
Kelemen Zénó szerint át kellene értelmezni a köztéri szobor időbeni jelenlétét, és olyan anyagokból kellene a műveket készíteni, amelyek 10-15 évet kibírnak, az idő majd közben eldönti, hogy fontos-e a szobor a térben. De ennél rövidebb távú ciklusok is lehetővé teszik, hogy egy szobor kifejtse hatását. 2011-ben nemzetközi szoborkiállítás valósult meg a városligeti tavon Művészet a tavon / Art on Lake címmel, hogy a közpark kapcsán legyen valami szép emlékünk is Baán Lászlóról. Megemlítjük továbbá 2006 és 2007 budapesti Tehénparádéját, amely művészeti happening volt, még ha a kommersz is.
A köztéri szobrászat új dimenzióját feszegeti a budapesti Római-parti Kőkertet létrehozó Kánya Tamás, aki uszadékfából és kavicsokból épít kompozíciókat. Különös szobrait a Duna-parton állítja, ahol azok részben az áradások, részben a közönség látogatásai révén sérülnek, megsemmisülnek, majd Kánya újraalkotja őket. A Kőkert egyfajta interaktív szobrászat is, hiszen a munkákat néha a Facebookon folyó szavazás hatására módosítja a művész, és az is előfordul, hogy a közönség belerajzol vagy beleír az „alkotásba”.
Lassan irodalma nő a szobrok elleni tiltakozások modern kori történetének is. Ha a hatalom a szoborral üzen, az állampolgár is a szobron keresztül üzen a hatalomnak. Bizonyos értelemben a színesfémgyűjtés és az öncélú vandalizmus is véleménynyilvánítás, hiszen egy nagyon erős társadalmi tabu megszegésével jár. Ezek után a leggyakoribb szoborrongálási mód a festékkel való leöntés. A leöntési szimbolikában a vörös szín vezet, melyet pártállástól függetlenül alkalmaznak a szoboröntögetők. A vörös festékkel való leöntetésben a rekorder alighanem Károlyi Mihály Kossuth téri szobra volt. De vörössel öntötték le Antall József, Winston Churchill, Mustafa Kemal Atatürk, Wass Albert, Klebelsberg Kunó és Tormay Cécile szobrát is. Trianon-emlékművet ugyanúgy öntöttek már le vörössel, mint 56-ost. Új fejezetet nyitott a leöntés műfajában 2012-ben Dániel Péter, aki vörös festékkel öntötte le Horthy Miklós életnagyságú faszobrát, majd tettének bizonyítékát közzétette a Facebookon. Böszörményi István művész jelképesen finomliszttel öntötte le a szoboravatón Weöres Sándor pécsi szobrát, mert etikátlannak tartotta, hogy alkotója, Kligl, tagja volt a szobrokat bíráló bizottságnak, mindamellett a szobrot is giccsnek tartotta.
A szobron keresztüli üzenetként 2009-ben disznólábakat helyeztek Pauer Gyula Duna-parton felállított vascipőibe, 2012-ben a Raul Wallenberg-szobor nyakába akasztottak disznólábat; 2011-ben Kulcsár Gergely, a Jobbik képviselője beleköpött a vascipők egyikébe. 2011-ben a XII. kerületi turulszobrot szemeteszsákkal és wc-papírral csomagolta be a Joggal a Jobbik ellen Facebook csoport. Az eseményt dokumentálták, a fotót közzétették. 2013-ban a Clark Ádám téren tartott demonstráció végén Kónya Péter, a Szolidaritás vezetője egy Orbán Viktort ábrázoló, bronzszínű hungarocell szobrot leplezett le, ezt aktivisták azonmód ledöntötték, mintegy megismételve a Sztálin-szobor ledöntésének rituáléját. A csizma a talapzaton maradt. SI-LA-GI (Szilágyi Szabolcs) képzőművész tiltakozó performanszsorozat alkalmával becsomagolta és feliratokkal látta el az általa vizuális környezetszennyezésnek tartott szobrokat, akcióit dokumentálta, és közzétette a világhálón. 2012-ben a Kézimunkások Szakszervezete nevű gerilla kötőcsapat hosszú színes sálat kötött József Attilának, védelemképpen a szobor bejelentett eltávolítása ellen. A sálat szoborrongálás vádjával eltávolította és elkobozta a hatóság. A magyar köztéri kommunikáció sajátos opusa Makovecz Imre és Péterfy László 1996-ban fölállított illegális emlékműve az I. kerületben „Azok emlékére, akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”. A műfajánál fogva is izgalmas, kompakt konténeremlékművet egyszerűen bedaruzták egy jelentéktelen helyszínre, felavatták és távoztak.
Pótó János történész szerint az emlékműállítás kényszere abból fakad, hogy valahol el kell mondani az ünnepi beszédet. Értelemszerűen a szobrok is ezt a helyzetet szolgálják ki: az emlékezés pillanatának jól megfoghatónak kell lennie. Emlékhelyeink többnyire a politika és a politikus szemszögéből kénytelenek megfogalmazni a helyet. Teljesen más szempontú megközelítés a londoni Hyde Park Diana-emlékforrása, egy hatalmas köztéri plasztika, amely körül emberek piknikeznek, a benne áramló vízben gyerekek tapicskolnak, mindez maga az emlékezet. Budapesten is megtalálhatók Gunter Demnig botlatókövei, melyeket 1995 óta helyeznek el európai városok utcáin: a holokauszt nagyemlékezetének apró darabjai, nem igényelnek egyetlen központi helyet.
Emlékműállításunk változása ma abban nyilvánul meg, hogy a figuralitás háttérbe szorul, az emlékmű konceptuálissá válik. Noha már evidencia, hogy az emlékmű nem kizárólagos szobrászkompetencia, a többnyire építészlogikával operáló konceptmű és a szobrászat nyelvén megfogalmazott emlékmű között van a különbség. F. Kovács Attila 1956-os emlékműve, valamint Széri Varga Géza és Széri Varga Zoltán Katyn-emlékműve esetében ez látszólag nem nagy, hiszen mindkettő nagy kubus, ám a nyelvhasználatból világosan kiderül, hogy az egyik építészeti, a másik szobrászati elgondolás.
A Dohány utcai gettóemlékmű sajátos alkotás, amelyben az építészeti matematika mellett az architekturális egyenlethez ornamentális elemek csatlakoznak, de nem ezért válik ki a közhelyes konceptművek sorából. Az emlékmű valójában egy kapu, melynek szakrális voltát nem csonkítja a puritán funkcionalitás sem – a koncepció világos, a szakmai nyelv pontos, ezért a szűk tér adta lehetőségek között is megvalósul az emlékezés gesztusa.
A tér a kulcsa Kelemen Zénó Az élet menete című szobrának, amit a kiírt pályázati helyszín helyett beszorítottak az Erzsébet híd pesti lábánál lévő apró zöldszigetre, megfosztva ezáltal a teljes vizuális befogadás lehetőségétől. Kelemen Zénó szerint a szobor a térben hat. Ha nincs tér, nincs szólásszabadság.
A magyar köztéri szobrászatról nem szabad ma úgy beszélni, hogy a Szabadság téri német megszállási emlékmű ne kerüljön részletesebben is szóba. Az emlékmű két – a mai magyar közállapotokat, közgondolkodást és politikai berendezkedést pontosan körülrajzoló – happening párbeszéde. Fölállítása jellegzetes politikai happening, amire a fölállítás óta ellenkiállítás és civil tiltakozás reflektál szünet nélkül. Az emlékmű nagyvonalú politikai gesztus lett volna a választóközönségnek, de minden tekintetben félresikerült. Mint szobor pitiáner, mint gesztus sohasem valósult meg. Kevés kínosabb dolgot lehet elképzelni, mint egy olyan tárgyat, amiről a miniszterelnök adja ki írásban az igazolást, hogy műalkotás, és történelmileg hiteles, de senki sem vállalkozik a fölavatására. Ezt az emlékművet nem merik fölavatni, ott áll a lét mezsgyéjén. Heller Ágnes szerint már megszűnt létezni, helyét átvette az Eleven Emlékmű csoport rendezvénysorozata – az emlékezettel kapcsolatos valódi társadalmi diskurzus. Alkotója, Párkányi Raab Péter szerint az emlékmű történetében „egy-két újságírót és történészt leszámítva két jó szándékú szereplő van: a kormány és én”. A mondatból következik, hogy a mű csupán ennek a két szereplőnek volt fontos. A szobor és a körülötte folyó maszatolás hazugsága nem csak a Magyar Tudományos Akadémia által is deklarált történelemhamisításban merül ki. A másik nagy hazugság, hogy sem a náci, sem a szovjet diktatúra nem egyetlen központi utasítás nyomán összeállt történelmi tragédia. A helyzet az, hogy a nagy utasítás alatt apró helyi utasítások tömege valósult meg, ezekre mondtak sorban igent az emberek – vagy nem mertek nemet mondani. A rendszerek totalitása ezekben a kimondott apró igenekben és ki nem mondott nemekben teljesedett ki.
Nem egyetlen nagy állításból, hanem kis állításokból álltak össze a hazugságok is, miképp később apró, fölvállalt nemek és kimondott igazságok kezdték ki ezeknek a hatalmaknak a falait – ahogy ez most is történik. Ilyen módon az ártatlan nép fogalma ugyanúgy értelmezhetetlen, miképp a bűnös népé. Bűnösök és ártatlan áldozatok vannak, fölmentés pedig nincs, és nem is lesz.
Tóta József cikke a Műértő 2015. áprilisi számában jelent meg.
Nagyon köszönöm a cikk továbbközlésének engedélyezését Andrási Gábornak, a lap főszerkesztőjének.
Fontos megjegyeznem, hogy az írásba itt beszúrt képeket én válogattam, ezért kiemeléseim nem feltétlenül egyeznek meg azokkal az alkotásokkal, amelyek a cikkben szerepeltek.
A megosztást azért is érzem időszerűnek, mert a nyitásunk után a "térben lebegő" értelmezések további lebegtetésében segít, vagyis tovább tágíthatja a tudatunkat. Ennek pedig végső soron az lehet az eredménye, hogy szemeinket tágabbra nyitva egy picit nagyobb szeletet látunk a köztérből: aminek hullámzásait megőrizni célunk. Jó olvasást kívánok nektek!
Emlékművek és szoborállítási gyakorlatok Magyarországon
Lenin, István, Öcsi, náci
Nehéz a feudalizmus öröksége. Magyarország napjainkban úgy igyekszik meghaladni a bonyolult etikettekkel tarkított kapitalizmust, a piacgazdaságot és a polgári demokráciát, hogy nem esett át a polgárság stádiumán. A polgárosodás nálunk valójában csak elkezdődött. A folyamatot két világháború szakította meg, majd aztán bő fél évszázados evolúciós zsákutca után gondoltuk, hogy végre folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, de nem emlékszünk, hol hagytuk abba.
Az ország nemcsak a polgárosodás, hanem a szobrászat terén is évszázados lemaradással küzd, és a hátrányt úgy próbálja behozni, hogy pótlólag igyekszik megélni egy történelmi múltat. A költő tudja, hogy a tegnapi verset ma már nem írhatja meg, a politikus és a szobrász – úgy tűnik – erre a belátásra nem képes. Ez a képtelenség táplálja a Kossuth tér rekonstrukciónak nevezett újraalkotását, de a történelmi múlt utólagos kényszerű megélése nem fogja meghozni a várt eredményt: a rituálé után sem leszünk ma azok, akik akkor lehettünk volna, viszont így azok sem leszünk, akik most lehetnénk. A két dolog kizárja egymást, mert a két létnek egy időben és egy térben kellene megvalósulnia.
A köztér és a magántér Európában a XVIII. század végén kezd elválni egymástól. Innentől fogva beszélhetünk magán- és közösségi viselkedésről. Bár az indulásnál még ott voltunk, szocialista vargabetűnk révén a térhasználat kultúrájában is lemaradtunk Európa nyugati részétől. Magyarországon a közösségi tér még mindig nem az emberekről szól, hanem a hatalomról. Az emberektől nem azt kérdezik meg, hogy mit szeretnének, hanem azt, hogy melyik változat felel meg nekik abból, amit a politikusok felkínálnak nekik. Nagyjából ezt hívják a lakosság bevonásának. Elterjedt formája a közterek valódi közösségi használatának Magyarországon egyelőre nincs. Budapesten talán az Erzsébet tér volt a legígéretesebb kísérlet arra, hogy milyen lenne egy modern városi park, ahol az emberek egyszerűen élhetnek anélkül, hogy bárki is történelmi leckéket akarna bifláztatni velük. A teret azonban felújítás címszóval átalakították, korszerű szobraitól megfosztották.
A magyar köztér a szobrok forgószínpada. A kiegyezés utáni évtizedek az 1848-as eseményekkel kapcsolatos és a magyarság történelmi tudatát erősítő emlékművek fölállításával teltek. Az I. világháború után a köztereken a Trianon-traumát dolgozta föl az ország, később a Horthy-éra ünnepelte itt magát. 1945 után felszabadulási emlékművek, Lenin- és Sztálin-alakok és szocialista zsánerszobrok árasztották el az országot, majd a kilencvenes években megindult az 56-os emlékművek és Szent István-szobrok inváziója. Ma ismét Trianon- és turulszobrok kerülnek a közterekre.
Köztéri szobrászatunkat a szoboreltávolítások legalább annyira jellemzik, mint a szoborállítások. Minden korszak különös figyelmet fordított az előző időszak szobrainak likvidálására, de egyként megkímélte a kiegyezés után meginduló szoborállítás mementóit, mert ezek eleve konszenzusos alapon kerültek a helyükre, és ez a nemzeti konszenzus végighúzódott a korokon. Hasonló okból maradtak meg országszerte az I. világháborús katonai emlékművek és szobrok is. A felszabadulási és tanácsköztársasági emlékművek, a szocialista zsánerszobrok mára jórészt eltűntek köztereinkről; 42 kiválasztott mű egy elfogadható társadalmi egyezségként a budaörsi szoborparkba került, néhány azonban ma is eredeti helyén áll. Valamiért megmaradt a szolnoki Tiszaliget bejáratánál álló Fáklyavivő, Salgótarjánban is áll még Somogyi József Felszabadulási emlékműve és Tar István Fegyvert fogó munkása.
Mostanában a legnagyobb közfigyelmet Károlyi Mihály és József Attila budapesti szobra kapta, mindkettő útban volt a Kossuth téri átalakítás koncepciójában. Károlyit elszállították, majd 2012-ben Siófokon újra fölállították. József Attilát végül csak arrébb helyezték; voltaképp a korábbinál jobb helyről nézheti a Dunát.
A képzőművészek közül a szobrász van a leginkább ráutalva a megrendelőre. Kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint az építészé, hiszen építeni muszáj, szobrot emelni nem. A szobrászat hagyományos mozgástere beszűkült, magánmegrendelő, mecenatúra nincs. Még a szocreál is bőkezűen bánt a lakóépületek díszítőszobrászatával, míg ma lakóépületen elvétve láthatunk szobrot. Kelemen Zénó Madárkája egy társasház homlokzatán a Nagytemplom utcában, vagy Szántó Tibor Páros hollója egy Holló utcai lakóház két oldalán ritka kivétel.
A sokat kárhoztatott aczéli időkben a beruházás meghatározott arányában kötelező volt társművészetet alkalmazni a középületeken. Ma az építész díszít a saját formai és szellemi képességeivel. Így kerül aztán gömb az oszlopra, acélcsőgrafika vagy gépalkatrész-allegória a homlokzatra. Néha a plázák és a bankok dobnak némi koncot a megrendelés után sóvárgó, szökőkútban erős szobrászoknak.
Ezen túl szinte kizárólag csak az állami, önkormányzati megrendelések maradnak.
A mai magyar szoborállítási gyakorlatot leginkább az a Bill Gates által is vallott filozófia hatja át, hogy fölösleges jobb terméket gyártani az embereknek annál, mint amit megvesznek. Hiba lenne konszenzusnak nevezni a műkedvelő polgármesterek által dugványozott zsánerszobrokat annak alapján, hogy az embereknek tetszik, hiszen lám: szívesen fotózzák magukat velük. Több forrás is nagyjából Marton László 1989-ben, Budapesten avatott Kiskirálylány-szobrától datálja az új magyar zsánerszobrászat indulását. A szépelgő mű akkor a szocreáldömping ellensúlyozására készült, és a híguló diktatúra helyett adott egy „egyszerűen csak kedves” alakot, amit aztán lassan követtek a többiek. Nem lett volna semmi baj, ha a Pesti srácok a Corvin mozi előtt, a Pocakos csendőr az Október 6-a utcában vagy a volt tévészékház sarkánál sasszézó Reagan a megújuló zsánerszobrászat gyakorlókörei lettek volna, melyek után kiforrottabb szemlélet jön.
Ezek a szobrok azonban csak a rést tágították, és egyszer csak hirtelen kibuggyant minden, ami addig bent erjedt, és beterítette az egész országot. Mélyi József már 2010-ben elszabadult hajóágyúnak nevezte köztéri szobrászatunkat, holott akkor Magyarország még plasztikai sivatag volt a mai állapotokhoz képest – bár már ő is látta a Kutyás lányt a Vigadó téren, és állt már Kati néni szobra Székesfehérváron, ahogy Kaposváron a csacsifogatos Rippl-Rónai is.
Az utóbbi időben riasztó jelként tapasztalhatjuk, hogy a jobb agyféltekés tanfolyamok bárgyú élethűsége a köztéri szobor kötelező elemévé vált, lassan bármiféle absztrakcióra képtelen lesz a szobrász – pornográf filmeken felserdült férfiaknál figyelhető meg az impotencia analóg formája. Mióta a szobrok nálunk is kezdtek lemászni a talapzatokról, már csak idő kérdése volt, hogy mikor válik ócska közhellyé a formabontó újító gesztus. Nem tudni pontosan, mikor, de tény, hogy már megtörtént. Melocco Miklós padon ülő magányos Adyjától eljutottunk oda, hogy Teleki Pál szobra alá egy frissen vásárolt, szinterezett köztéri pad került 66 000 + áfáért, és ez már senkinek sem tűnik fel. A Hild tér Rikkancsa 2012 óta, Columbo és Roskovics Ignác a Dunakorzón 2014 nyara óta szórakoztatja a közönséget, és van egy rossz hírünk: Puskás Öcsi Óbudán csak bemelegít, jön a focisták végtelen áradata.
A mostanában átadott zsánerszobroknak immár leplezetlen célja az a fajta populista attrakció, amit Farkas Ádám balatonfüredi Bujtor-szobrának átadása kapcsán így fogalmazott meg a lelkesült helyi tudósító: „A köztéri alkotás már most a város egyik új turisztikai látványossága, egy új klasszikus, az egyik kihagyhatatlan szuvenír a városból. Még csak két napja áll a téren, de a járókelők máris birtokba vették a szobrot – viszik magukkal Bujtor Istvánt, viszik magukkal Füredet.” Az idill fokozható: ha szerencsénk van, hamarosan láthatjuk és hallhatjuk Wass Albert versmondó szobrát Egerben.
Nem baj, ha nem mindenki magasan művelt a szobrászat terén, de egyszer csak föl kellene tűnnie, hogy a köztér nem másod- és harmadvonalbeli szobrászok és műkedvelő polgármesterek privát klubja, hanem a Köz Tere. Kellene valamilyen gátlás ahhoz, hogy Kocsis Máté ne akarja egy szuszra fölavatni egyetlen szobrász három köztéri csuklógyakorlatát ugyanazon a téren. Szolnok főtere már Guinness-rekord gyanús: Kligl Sándor rendezte be sokat ígérő című nagy bronznippekkel (Fiú kutyával, Gördeszkás fiú, Kövön ülő kislány babával, Fiatal pár farmerban, Horgász). És a történet talán itt nem ért véget, mert egy riportban a szobrász fenyegetően megjegyezte: „számtalan ötletem van még.” Bár a zsánerszobroknak sok az ellenzője, tudomásul kell vennünk, hogy senki sem kényszeríthető erőszakkal a magasabb szintű szobrászat befogadására; ezek a tárgyak valós igényt szolgálnak ki. Egyes vélemények szerint tönkreteszik a várost, mások megengedőbbek. Wesselényi-Garay Andor építészteoretikus szerint Budapest egy remek, hárommilliós, magasan jegyzett nagyváros, ami épp attól világváros, hogy sok mindent elbír.
Noha a magyar köztéri szobrászat jellemzően a hatalom ízlését szolgálja ki mind heroizmus, mind az ócska giccs szintjén, van néhány jelenség, ami apró elmozdulásokat jelent a közízlés és a térhasználat formálásában. A hazai szobrászat mai képéhez szervesen hozzátartozik Szőke Gábor Miklós, aki széles sávot fedett már le sajátos munkáival.
A közteret amúgy az emberek előbb-utóbb magukévá teszik, és finoman, de határozottan formálják is. Az interaktív használatbavételt több apró gesztus is jelzi az országban. Gerillahorgolók, gerillafestők és gerillakertészek bukkannak föl projektjeikkel, akik meghökkentik, mosolyra bírják a komolykodó környezetfogalomhoz szoktatott lakosságot, és néha elhitetik, hogy közük van ahhoz a helyhez, ahol élnek. Pécsett pár éve tréfából Mikulás-sapkát nyomtak a köztéri szobrok fejébe, amit az önkormányzat először eltávolított – ma már legális civil interakció. Sajátos közösségi köztéri alkotás a pécsi lakatfal, állítólag egy érettségizett osztály teremtett vele hagyományt. A város nem számolta föl a falat, arculati elemének tekinti, a városlakók és a turisták maguk építik ezt a profán emlékművet maguknak. Magas intellektuális értékeket hordoz a dabasi Trafik Kör Kortárs Művészeti Egyesület tevékenysége – ők irodalmi idézetekkel installálnak buszmegállókat.
Kelemen Zénó szerint át kellene értelmezni a köztéri szobor időbeni jelenlétét, és olyan anyagokból kellene a műveket készíteni, amelyek 10-15 évet kibírnak, az idő majd közben eldönti, hogy fontos-e a szobor a térben. De ennél rövidebb távú ciklusok is lehetővé teszik, hogy egy szobor kifejtse hatását. 2011-ben nemzetközi szoborkiállítás valósult meg a városligeti tavon Művészet a tavon / Art on Lake címmel, hogy a közpark kapcsán legyen valami szép emlékünk is Baán Lászlóról. Megemlítjük továbbá 2006 és 2007 budapesti Tehénparádéját, amely művészeti happening volt, még ha a kommersz is.
A köztéri szobrászat új dimenzióját feszegeti a budapesti Római-parti Kőkertet létrehozó Kánya Tamás, aki uszadékfából és kavicsokból épít kompozíciókat. Különös szobrait a Duna-parton állítja, ahol azok részben az áradások, részben a közönség látogatásai révén sérülnek, megsemmisülnek, majd Kánya újraalkotja őket. A Kőkert egyfajta interaktív szobrászat is, hiszen a munkákat néha a Facebookon folyó szavazás hatására módosítja a művész, és az is előfordul, hogy a közönség belerajzol vagy beleír az „alkotásba”.
Lassan irodalma nő a szobrok elleni tiltakozások modern kori történetének is. Ha a hatalom a szoborral üzen, az állampolgár is a szobron keresztül üzen a hatalomnak. Bizonyos értelemben a színesfémgyűjtés és az öncélú vandalizmus is véleménynyilvánítás, hiszen egy nagyon erős társadalmi tabu megszegésével jár. Ezek után a leggyakoribb szoborrongálási mód a festékkel való leöntés. A leöntési szimbolikában a vörös szín vezet, melyet pártállástól függetlenül alkalmaznak a szoboröntögetők. A vörös festékkel való leöntetésben a rekorder alighanem Károlyi Mihály Kossuth téri szobra volt. De vörössel öntötték le Antall József, Winston Churchill, Mustafa Kemal Atatürk, Wass Albert, Klebelsberg Kunó és Tormay Cécile szobrát is. Trianon-emlékművet ugyanúgy öntöttek már le vörössel, mint 56-ost. Új fejezetet nyitott a leöntés műfajában 2012-ben Dániel Péter, aki vörös festékkel öntötte le Horthy Miklós életnagyságú faszobrát, majd tettének bizonyítékát közzétette a Facebookon. Böszörményi István művész jelképesen finomliszttel öntötte le a szoboravatón Weöres Sándor pécsi szobrát, mert etikátlannak tartotta, hogy alkotója, Kligl, tagja volt a szobrokat bíráló bizottságnak, mindamellett a szobrot is giccsnek tartotta.
A szobron keresztüli üzenetként 2009-ben disznólábakat helyeztek Pauer Gyula Duna-parton felállított vascipőibe, 2012-ben a Raul Wallenberg-szobor nyakába akasztottak disznólábat; 2011-ben Kulcsár Gergely, a Jobbik képviselője beleköpött a vascipők egyikébe. 2011-ben a XII. kerületi turulszobrot szemeteszsákkal és wc-papírral csomagolta be a Joggal a Jobbik ellen Facebook csoport. Az eseményt dokumentálták, a fotót közzétették. 2013-ban a Clark Ádám téren tartott demonstráció végén Kónya Péter, a Szolidaritás vezetője egy Orbán Viktort ábrázoló, bronzszínű hungarocell szobrot leplezett le, ezt aktivisták azonmód ledöntötték, mintegy megismételve a Sztálin-szobor ledöntésének rituáléját. A csizma a talapzaton maradt. SI-LA-GI (Szilágyi Szabolcs) képzőművész tiltakozó performanszsorozat alkalmával becsomagolta és feliratokkal látta el az általa vizuális környezetszennyezésnek tartott szobrokat, akcióit dokumentálta, és közzétette a világhálón. 2012-ben a Kézimunkások Szakszervezete nevű gerilla kötőcsapat hosszú színes sálat kötött József Attilának, védelemképpen a szobor bejelentett eltávolítása ellen. A sálat szoborrongálás vádjával eltávolította és elkobozta a hatóság. A magyar köztéri kommunikáció sajátos opusa Makovecz Imre és Péterfy László 1996-ban fölállított illegális emlékműve az I. kerületben „Azok emlékére, akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”. A műfajánál fogva is izgalmas, kompakt konténeremlékművet egyszerűen bedaruzták egy jelentéktelen helyszínre, felavatták és távoztak.
Pótó János történész szerint az emlékműállítás kényszere abból fakad, hogy valahol el kell mondani az ünnepi beszédet. Értelemszerűen a szobrok is ezt a helyzetet szolgálják ki: az emlékezés pillanatának jól megfoghatónak kell lennie. Emlékhelyeink többnyire a politika és a politikus szemszögéből kénytelenek megfogalmazni a helyet. Teljesen más szempontú megközelítés a londoni Hyde Park Diana-emlékforrása, egy hatalmas köztéri plasztika, amely körül emberek piknikeznek, a benne áramló vízben gyerekek tapicskolnak, mindez maga az emlékezet. Budapesten is megtalálhatók Gunter Demnig botlatókövei, melyeket 1995 óta helyeznek el európai városok utcáin: a holokauszt nagyemlékezetének apró darabjai, nem igényelnek egyetlen központi helyet.
Emlékműállításunk változása ma abban nyilvánul meg, hogy a figuralitás háttérbe szorul, az emlékmű konceptuálissá válik. Noha már evidencia, hogy az emlékmű nem kizárólagos szobrászkompetencia, a többnyire építészlogikával operáló konceptmű és a szobrászat nyelvén megfogalmazott emlékmű között van a különbség. F. Kovács Attila 1956-os emlékműve, valamint Széri Varga Géza és Széri Varga Zoltán Katyn-emlékműve esetében ez látszólag nem nagy, hiszen mindkettő nagy kubus, ám a nyelvhasználatból világosan kiderül, hogy az egyik építészeti, a másik szobrászati elgondolás.
A Dohány utcai gettóemlékmű sajátos alkotás, amelyben az építészeti matematika mellett az architekturális egyenlethez ornamentális elemek csatlakoznak, de nem ezért válik ki a közhelyes konceptművek sorából. Az emlékmű valójában egy kapu, melynek szakrális voltát nem csonkítja a puritán funkcionalitás sem – a koncepció világos, a szakmai nyelv pontos, ezért a szűk tér adta lehetőségek között is megvalósul az emlékezés gesztusa.
A tér a kulcsa Kelemen Zénó Az élet menete című szobrának, amit a kiírt pályázati helyszín helyett beszorítottak az Erzsébet híd pesti lábánál lévő apró zöldszigetre, megfosztva ezáltal a teljes vizuális befogadás lehetőségétől. Kelemen Zénó szerint a szobor a térben hat. Ha nincs tér, nincs szólásszabadság.
A magyar köztéri szobrászatról nem szabad ma úgy beszélni, hogy a Szabadság téri német megszállási emlékmű ne kerüljön részletesebben is szóba. Az emlékmű két – a mai magyar közállapotokat, közgondolkodást és politikai berendezkedést pontosan körülrajzoló – happening párbeszéde. Fölállítása jellegzetes politikai happening, amire a fölállítás óta ellenkiállítás és civil tiltakozás reflektál szünet nélkül. Az emlékmű nagyvonalú politikai gesztus lett volna a választóközönségnek, de minden tekintetben félresikerült. Mint szobor pitiáner, mint gesztus sohasem valósult meg. Kevés kínosabb dolgot lehet elképzelni, mint egy olyan tárgyat, amiről a miniszterelnök adja ki írásban az igazolást, hogy műalkotás, és történelmileg hiteles, de senki sem vállalkozik a fölavatására. Ezt az emlékművet nem merik fölavatni, ott áll a lét mezsgyéjén. Heller Ágnes szerint már megszűnt létezni, helyét átvette az Eleven Emlékmű csoport rendezvénysorozata – az emlékezettel kapcsolatos valódi társadalmi diskurzus. Alkotója, Párkányi Raab Péter szerint az emlékmű történetében „egy-két újságírót és történészt leszámítva két jó szándékú szereplő van: a kormány és én”. A mondatból következik, hogy a mű csupán ennek a két szereplőnek volt fontos. A szobor és a körülötte folyó maszatolás hazugsága nem csak a Magyar Tudományos Akadémia által is deklarált történelemhamisításban merül ki. A másik nagy hazugság, hogy sem a náci, sem a szovjet diktatúra nem egyetlen központi utasítás nyomán összeállt történelmi tragédia. A helyzet az, hogy a nagy utasítás alatt apró helyi utasítások tömege valósult meg, ezekre mondtak sorban igent az emberek – vagy nem mertek nemet mondani. A rendszerek totalitása ezekben a kimondott apró igenekben és ki nem mondott nemekben teljesedett ki.
Nem egyetlen nagy állításból, hanem kis állításokból álltak össze a hazugságok is, miképp később apró, fölvállalt nemek és kimondott igazságok kezdték ki ezeknek a hatalmaknak a falait – ahogy ez most is történik. Ilyen módon az ártatlan nép fogalma ugyanúgy értelmezhetetlen, miképp a bűnös népé. Bűnösök és ártatlan áldozatok vannak, fölmentés pedig nincs, és nem is lesz.
Tóta József cikke a Műértő 2015. áprilisi számában jelent meg.
Bejegyzés megtekintés: