Pótó János: Erőből lett emlékek
A Műértőben megjelent újabb értékes írás a hazai köztéri szoborállítás gyakorlatát történelmi áttekintésen keresztül mutatja be nekünk.
A cikk a 2015. július-augusztusi összevont számban szerepelt. Újfent nagyon köszönöm mind a szerző, mind a havilap főszerkesztője, Andrási Gábor hozzájárulását az újraközléshez.
Pótó János: Erőből lett emlékek
Epizódok másfél évszázad szoborállítási gyakorlatából
Az öröklétre gondol, aki emlékművet állít. Ezért faragtatja kőbe, önteti bronzba. Csakhogy, miként azt Vámbéry Rusztem saját közelmúltja tapasztalatai alapján már az 1930-as években lejegyezte: „az anyag állandósága nem biztosíték a szellem változásával szemben”. Lehet-e bármi is garancia az örökkévalóságra? Aligha. De az elmúlt jó másfél évszázad – amióta tömegesen állítunk fel nem szakrális emlékműveket – azt bizonyítja, hogy a legbiztosabb alap a társadalmi konszenzus, amelyen valóban sokáig megállhat egy emlékmű. Ha már a felállítás korában sem kérdőjelezik meg túl sokan egy mű létét, esélye van, ha nem is örök, de hosszú létre. Ellenkező esetben évei meg vannak számlálva – még ha ez a szám esetenként hosszú évtizedeket jelent is.
Eredetileg Tóta József Lenin, István, Öcsi, náci – Emlékművek és szoborállítási gyakorlatok Magyarországon című írásának (Műértő, 2015. április) kommentálására kért fel a lap szerkesztője. De lehetetlen vitacikket írni, ha a köztereink jelen állapotáról pontos kor- és kórképet rajzoló esszé szinte minden megállapításával egyetértünk. Érdemes azonban elidőznünk a tavalyi év legbotrányosabb emlékműállításánál, Tóta József cikkének utolsó példájánál.
A német megszállás áldozatainak emlékművéről van szó természetesen, amely létrejöttének egész rapid folyamatával sokkolta az értelmiséget, annak folyamatos tiltakozását váltva ki. A rendszerváltozás óta ugyanis elszoktunk attól, hogy egy kormányhatározatra születő, a megrendelő akarata szerint két és fél hónap alatt elkészítendő monumentális emlékmű pályázat nélkül megbízott alkotójának leendő művét egyetlen rajz, egy skicc alapján fogadja el egy nem tudni hogyan összeállt zsűri. Meghökkentő volt – bár korántsem szokatlan – a hatalom „csakazértis” arroganciája: miközben a Magyar Tudományos Akadémia külön ülésszakon foglalkozott az emlékmű üzenetének történeti hazugsághalmazával, maga a miniszterelnök adott ki írásos igazolást arról, hogy történetileg hiteles mondanivalójú műalkotás született. Szokatlan volt – bár korántsem példa nélküli – az az alkotói szervilizmus, amely a mű kormányhatározattal megállapított majd módosított címét (A német megszállás áldozatainak emlékműve) írta fel a műre a főhajtás bevett formulája helyett: A német megszállás áldozatainak emlékére. Példátlan ugyanakkor – és roppant meghökkentő –, hogy az így köztérre került művet az azt létrehozó hatalom képviselői közül senki sem akarta vagy merte felavatni. Arra viszont jócskán volt már példa a történelemben, hogy egy, a társadalmat ennyire megosztó, a konszenzus minimumára sem törekvő, kierőszakolt emlékművet folyamatosan őriztetni kell a rendőrséggel. E hosszú felsorolás legtöbb eleme riasztóan újszerűnek tűnik, valójában azonban korántsem az. Régen is voltak oktrojált, a társadalomra rákényszerített, hatalmi arroganciából született, erőből lett emlékművek. Vitacikk helyett tehát ezek történetéből szemelgetünk – mintegy történeti előzményekkel árnyalva napjaink Tóta József által felvázolt helyzetképét.
Személyes emlék – saját pénzből
A történelem fintora, hogy maga a köztéri (nem szakrális) emlékmű mint műfaj vagy típus egy kierőszakolt politikai emlékművel jelent meg Magyarországon, a Hentzi-emlékkel. Heinrich Hentzi tábornok a budai vár parancsnokaként szenvedett halálos sebesülést 1849. május 21-én, amikor a szabadságharc honvédserege visszafoglalta a várat. (Az ostrom során többek között a békés Pest ágyúzása, a Redout rommá lövetése és a Lánchíd felrobbantatásának kísérlete fűződött Hentzi nevéhez – nem volt túl népszerű a magyarok körében.) Az ifjú Ferenc József császár kezdeményezésére alig több mint három évvel később hatalmas emlékművet avattak Hentzi emlékére a budai Várban, a Szent György téren.
Hentzi emlék a Szent György téren
Pályázat nélkül megbízott tervezője Wilhelm Paul Eduard Spenger, a szobrászati részek alkotója pedig Franz Bauer (főalakok) és Hans Gasser (allegorikus mellékalakok) szobrászművészek volt. Ferenc József azonban nem keverte személyes érzelmeit az államkincstárral: magánpénztárából finanszírozta az emlékmű elkészítését, felállítását és felavatását. Hentzi ugyanis a császári hadvezetésben és udvari körökben sem volt népszerű, mert 1848 nyarán Pétervárad várparancsnokaként felesküdött a magyar kormányra. A magyarok viszont azért gyűlölték, mert ezt az esküjét kétszer is megszegve elárulta a szabadságharcot. Görgey fel is akarta akasztatni árulásért, ettől mentette meg Hentzit a halálos sebesülés. Az ifjú császárban megfogant romantikus kegyelet az érte életét adó tábornok iránt egész életében megmaradt: hálószobája falán mindvégig ott függött egy festmény Hentzi elestéről.
A budapesti szobrok történetének egyik első krónikása, Liber Endre írta a Hentzi-emlékről könyve bevezetőjében (mintegy előzetesen magyarázva, hogy a könyvben miért nem szerepelteti az emlékművet): „Hentzi tábornok szobra […] a maga idegenszerű gótikájával és keserű emlékeivel sohasem férkőzött a polgárság lelkébe, úgyhogy jóformán a szobrok életének történetébe bele sem tartozik. […] Ez a szobor nem tartozik Budapest szobrainak történetéhez, mert a városok lakosságának kevés köze volt hozzá.” A Hentzi-emléket – ezzel egybehangzóan – a kikényszerített politikai emlékmű hazai alaptípusának tekinthetjük: felállítása az abszolutisztikus hatalom, mi több, személyesen a császár által oktrojált, és csak az emlékeztetés politikai akarata állt mögötte, hiányzott az emlékezni akarás társadalmi konszenzusa. Csak a politikai hatalom akarta a létét, a társadalom látni sem kívánta.
A 21 m magas, 120 tonnás, öntöttvasból készült, gigantikus ereklyetartót formázó emlékmű főalakja egy fekvő, középkori páncélba öltöztetett haldokló lovag, aki fölé angyal nyújtja a dicsőség babérkoszorúját. Mellékalakjai a három férfi- és három nőalakkal allegorikus formában megjelenített Hűség, Igazságosság, Nagylelkűség, Éberség, Önfeláldozás és Hit. A hatszögletű talapzat felirata elől (németül): „Hentzi tábornok, vele Alnoch ezredes 418 hőssel egyetemben itt halt meg a császárért és hazáért”, a többi öt oldalon pedig az elesett császári katonák nevei. Ferenc József személyesen részt vett ugyan az avatáson – melyet célzatosan Haynau budai bevonulásának harmadik évfordulóján, 1852. július 11-én tartottak –, de az emlékműben „rejlő propagandalehetőséget – általános elutasítottsága miatt – még a hatalom sem használta ki, azaz [a későbbiekben] nem szerveztek köré hivatalos ünnepet, megemlékezést” – írja az emlékmű történetét feldolgozó Czaga Viktória.
A „keserű emlékeket” idéző alkotás az 1867-es kiegyezést követően még három évtizedig emlékeztetett a dualista rendszer születésének árnyoldalaira. Hiszen a kiegyezés nem jelentett radikális rendszerváltást: azt a Ferenc Józsefet koronázták magyar királlyá, akiért Hentzi harcolt, s aki ellen harcolt a magyar honvédség. A mindenkori magyar miniszterelnök pedig több mint három évtizeden át kénytelen volt első pillantását erre az emlékműre vetni, ha kilépett munkahelye, a Sándor-palota kapuján. Kevés olyan fotó maradt fenn az emlékműről, amelyen ne látszana az állandóan mellette posztoló rendőr.
A gyűlölt emlékművet csak 1899-ben sikerült eltávolítani – kis csalással. Erzsébet királyné meggyilkolása után ugyanis a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a Szent György teret ajánlotta majdani szobra helyéül (bár még semmi komoly előkészületre nem került sor) – Ferenc József pedig erre nem mondhatott nemet. A Hentzi-emléket lebontották és a hűvösvölgyi hadapródiskola udvarán állították fel. Lerombolása az 1918-as őszirózsás forradalom napjaiban pedig egy, az egész 20. századon végighúzódó rituálé mintáját teremtette meg, miszerint a politikai rendszerváltozás együtt jár a múlt szimbólumainak fizikai megsemmisítésével.
Birodalmi egységtudat – emlékeztetőül
Még állt a kényszerűen megtűrt Hentzi-emlék, amikor Magyarország ezeréves fennállásának megünneplésére készülődött. „A millennium olyan, mint egy lakodalom, ahol a múlt évezred a vőlegény, a jövő évezred a menyasszony. Ennél a lakodalomnál a király az örömapa, a nemzet a nász vendégkoszorúja” – mondotta elcsukló hangon Erdély szász püspöke, Müller Frigyes a brassói ezredévi ünnepen. A megélt és a remélt évezred eme frigyének több maradandó – vagy annak vélt – alkotással is emléket kívánt állítani az országgyűlés. A honfoglalás ezredik évfordulójának megörökítésére alkotandó művekről című 1896:VIII. törvény rendelkezett a Millenniumi emlékműnek Városliget szélén történő felállításáról, továbbá arról, hogy „Az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor-hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Cenk-hegyen emlékoszlopokat emel...”
Millenniumi emlékoszlop, Nyitra, 1896
Valamennyi emlékmű ötlete Thaly Kálmán történetírótól, a Függetlenségi Párt képviselőjétől származott. Az emlékek száma természetesen a hét vezértől, a hét magyar törzstől eredeztethető, de – miként a történeti-politikai emlékművek általában – ezek sem lehettek mentesek a kor politikai felhangjaitól. Thaly ugyanis – nem titkolva az aktuálpolitikai célt – a következő szavakkal érvelt a képviselőházban 1891. december 10-én az országban szétszórtan felállítandó obeliszkek mellett: „Igen üdvös volna a honfoglalás egyes momentumait […] az ország oly vidékein, oly határszéli és nemzetiségi helyeken megörökíteni, ahol a magyar állameszmének egy-egy látható kifejezést adni a nemzetiségre való tekintetből is nagyon kívánatos volna.” Majd felidézve a napóleoni háborúkban meghalt bajorok müncheni öntöttvas obeliszkjét, a később törvénybe foglalt hét helyszínen emlékoszlopok felállítását javasolta „emlékeztetve az ezredéves ünnepély alkalmával azon helyekre, amelyek egyrészt nevezetes események színterei voltak a honfoglalás alkalmával, és emlékeztetve az utast, a honlakót és az innen elszakadni akaró nemzetiségeket, hogy e föld magyar államterület ezer év óta, és azt akarjuk, hogy tovább is, mint a vasoszlop, álljon a magyar állam a második ezer évben is.”
Mindegyik emlékoszlop tervét Berczik Gyula műépítész, műszaki tanácsos készítette a Wekerle-kormány megbízására. Tehát a kormány nem írt ki pályázatot, s az emlékművek a figurális részek kivételével nem szobrászművész alkotásai. Szerepet játszhatott ebben a sietség (hiszen immár évszázados tapasztalat, hogy a politikusok ugyan szeretnek emlékművet állítani, de ez mindig csak közvetlenül az évforduló előtt jut eszükbe), ám a sietségnél lényegesebb szempont, hogy a kormány számára nem a mű volt a fontos, hanem a mű által sugallt politikai gondolat.
Berczik Gyula először hét különböző Hungária istenasszony-szobrot tervezett, de a keresztény-magyar állameszmének a honfoglalásra történő visszavetítése még az illetékes országgyűlési bizottságnak is sok volt. Az alkotó ezért a keresztény-magyar állameszme, az állami integritás békés szimbólumát, Hungária istenasszonyt „pogányabb”, harcosabb, „korhűbb” jelképekkel váltotta fel. A marcona, ősmagyar harcosok és kiterjesztett szárnyú turulok ugyanis nem az állami integritásra, hanem annak megvédésére helyezik a hangsúlyt.
A hét emlékből négy (Dévény, Munkács, Zimony és Brassó) a határkő funkcióját is betöltötte. A dévényi és brassói egy oszlop tetején álló, honfoglaló közvitéz szobra, címeres pajzzsal, lábhoz eresztett, de azért kézben tartott karddal, a munkácsi és zimonyi kitárt szárnyú turul, utóbbinál ülő Hungáriával. Ezzel a négy emlékművel mintegy kitűzetett az ország négy kapuja. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik „átnéz a határon”, azaz az országból kifelé fordul. Így címzettjük is egyértelmű: Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelzik, hogy megvédik a magyar állam integritását.
Az előbbi négyből három a politika szándéka szerint nemcsak a külső fenyegetést elhárító, hanem belső figyelmeztető funkciót is ellátott. A munkácsi a kárpátaljai ruténeket, a brassói az erdélyi románokat és szászokat, a zimonyi pedig a délvidéki horvátokat volt hivatva a magyar államnemzet egységére inteni. Bár ez a figyelmeztető funkciójuk az elhelyezésük miatt kissé zavaros, hiszen a két turul – finoman szólva – a farktollait, a Cenk-hegyi vitéz pedig a hátát mutatta az ország lakosainak, magyarnak és nemzetiségnek egyaránt. E szerepükben osztozott velük a nyitrai emlékmű (obeliszk négy turullal), a felvidéki szlovákok figyelmeztető jele.
„Te pedig emlékkő, állj az időknek végezetéig. Állj, míg a haza áll!” Ezzel a formulával zárult az az okirat, amelyet mind a hét honfoglalási emlékmű alapkövében elhelyeztek – az eljövendő ezredév reményével. Pedig voltak intő jelek. A brassóit már a felavatás előtt megcsonkították, majd 1913-ban felrobbantották. De a „magyar állameszme” kódolatlan üzenete a felavatás pillanatában a többinél is beindította a visszaszámlálást. Így aligha csodálkozhatunk, hogy amikor jó két évtized múltán beljebb szorultak a korábbi határok, nyomuk is alig maradt e fenyegető-figyelmeztető, millenniuminak álcázott jeleknek.
Jelet hagyni – csak azért is
Talán kissé kilóg e történeti példatárból a magyarországi Tanácsköztársaság köztéri emlékezete, hiszen ekkor látszólag szóba sem jöhetett az örökkévalóság igénye. A politika aktoraiban más munkált. A hatalomra került kommunisták ugyanis nemcsak a jövőt vélték alakíthatónak, hanem a múltat is. Az 1919. május 1-jei városinstalláció legalábbis erre tett kísérletként értelmezhető. A múlt általuk vállalhatatlannak ítélt szimbólumait, köztéri szobrait bedeszkázták, vörös drapériával vonták be – elrejtve, szimbolikusan megsemmisítve azokat, s az így „megüresedett” helyekre a kommunista múlt- és jövőkép ideáinak és ideáljainak gyorsan elkészíthető, hatalmas gipszszobrait állították.
Készül a Munka háza gróf Andrássy Gyula lovasszobra körül, 1919. április
Így tűnt el Andrássy Gyula lovas szobra a Munka Háza mélyén, melyet Kisfaludi Strobl Zsigmond Őszirózsás bakájának óriási gipszmásolata díszített, Werbőczyt és Pázmányt egy diadalkapu pillérei rejtették el, a Körönd szobrait vörös földgömbök, miközben a kommunista jövőképet a Kossuth Lajos utcában Marx, Engels, Lassalle, Liebknecht, Lenin és Trockij frissen állított mellszobrai jelezték. A Millenniumi emlékmű is vörös csomagolást kapott, az oszlopot egy obeliszk fedte (elrejtve Árpádot és Gábrielt), rajta egy hét méteres gipsz Marx-szobor jobbján egy vasmunkással, balján egy bányásszal – hogy csak néhány markáns helyszínét villantsuk fel a városinstallációnak.
Ez a fajta propagandisztikus népnevelés korántsem volt eredeti öltet. A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetői abból a Szovjet-Oroszországból tértek haza 1918 őszén, ahol akkor már javában folyt „a monumentális propaganda lenini tervé”-nek megvalósítása. Plakátok, jelmondatok a házfalakon, gipsz-emlékművek a köztereken – így festettek 1918 őszén az orosz nagyvárosok. A terv lényegét emlékiratában Trockij foglalta össze legplasztikusabban: „Hatalmon maradunk, vagy megdöntenek bennünket – ezt nem lehetett előre látni. […] [Lenin ezért] arra törekedett, hogy állítsanak föl minél több forradalmi emlékművet – akár a legegyszerűbbeket, mellszobrokat, emléktáblákat – minden városban, s ha lehet, a falvakban is: hadd eresszen erős gyökeret a tömegek tudatában mindaz, ami történt; hadd hasítsa a lehető legmélyebb barázdát a nép emlékezetében.”
A kommunisták tehát a gipszekkel és vásznakkal is az örökkévalóságra gondoltak. Nem az anyag, a mű, hanem szellemi hatásának öröklétére – ami talán még az előbbinél is merészebb álom.
Mutass erőt – ha nincs is
Egy berendezkedő politikai rendszer első szimbolikus lépései mindig hangsúlyosak. A Horthy-korszak a Szabadság téri irredenta szobrokkal kezdte meg a közterek elfoglalását – hét hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után. Mivel a magyar állam – a trianoni szerződést aláírva és becikkelyezve – nem folytathatott háborús uszítást, irredenta politikát (erősen redukált haderejével ez komolytalan is lett volna), a tényleges cselekvő szerepét átadta az irredenta mozgalmat irányító Védő Ligák Szövetségének.
A sietség természetesen itt is együtt járt az emlékműállítás ekkorra már kanonizálódott játékszabályainak felrúgásával. Pályázat kiírása szóba sem került, a négy alkotó közvetlenül kapta a megbízást. S hogy a kőbe faragás vagy bronzöntés idejét – és nem mellesleg: költségeit – megspórolják, olcsó sírköves technikával műkőből öntötték a szobrokat. A cél itt sem az örökkévalóság volt, hanem hogy minél hamarabb fel lehessen őket avatni – és azután „használni” a szobrok üzenetével szakralizált „politikai teret”.
Ez a sietség, valamint a megszokott 5/4-esnél nagyobb, másfeles életnagyságú méret politikai nyomatékot adott a négy szobor üzenetének, amelyek az elszakított országrészeket szimbolizálva nem csupán a Trianon elleni tiltakozást testesítették meg, hanem az elszakított területek visszaszerzésére irányuló aktív irredenta politikát is. Ezek köré a szobrok köré szerveződött a következő évtizedek legtöbb revíziós-irredenta tömegrendezvénye, innen mutogatta a hatalom az izmait az utódállamoknak, hogy „Nem! Nem! Soha!” – ezért készültek ezek a szobrok.
A tér északi, félköríves záródásának járdaszigetein álló szobrok közül a Duna felőli szélső Nyugat egy, a koronára hanyatló alélt férfit ábrázolt, kezében a nyugati vármegyék címerével, fölötte Hadúr alakja kivont karddal (Sidló Ferenc alkotása). Mellette az Észak szobron egy három méter magas, keresztre feszített Hungária és egy hozzásimuló „tót” kisfiú látható, kettejüket kivont karddal védi egy kuruc vitéz (Kisfaludi Strobl Zsigmond műve). A Kelet szobron a bilincsekbe vert, Erdély címerét szorító alakot szabadítja fel éppen Csaba vezér (Pásztor János alkotása). Végül a Dél szobron egy keménykötésű magyar férfi karddal és pajzzsal védően áll egy sváb leány mellett (Szentgyörgyi István műve).
A Szabadság téri irredenta-szoborcsoport egy korabeli, 1939-es képeslapon
Ezek a szobrok nem Trianon fájdalmát és nem a békés egymás mellett élést, egyáltalán: nem a békét hirdetik – ezt már az avató beszédek is egyértelművé tették. Amit a hivatalos politika nem mondhatott ki, kimondatta a támogatásával működő társadalmi szervezetekkel. Urmánczy Nándor, a Védő Ligák Szövetségének vezetője így zárta avatóbeszédét: „Ezek a szobrok igazságot követelnek. Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és a bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.” Zadravetz István tábori püspök pedig katolikus főpap szájából szokatlannak hangzó szavakkal esküdött: „A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel, Nyugattal nem egyesülünk.”
Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy az irredenta szobrok órája csak az 1945-ös politikai fordulatig ketyegett.
Mutasd is az erőt, élj vele – ha van
A legnagyobb magyar internetes szoborkatalógus, a Köztérkép 53 hazai emlékművet listáz 1945-ből. Ebből 41 szovjet hősi emlékmű. Amikor a Vörös Hadsereg felszabadítóként és egyben megszállóként 1944–45-ben megjelent Közép-Európában, tulajdonképpen mindenhol ugyanaz történt: a győztes erejével élve közterületeken temették el halottaikat, és a sírok fölé emlékműveket emeltek/emeltettek. A miértre már ismerjük a választ a monumentális propaganda lenini tervének Trockij általi bemutatásából, csakhogy ekkor már szó sem volt a hatalom megtartásának bizonytalanságáról – a győztes diktált. A 41 hazai szovjet emlékműből 3 volt Budapesten, május 1-jén avatták mindegyiket, 11 héttel a város teljes elfoglalása után. Tanulságos ezek története is, de árnyaltabban mutatja a szovjet erőpolitikát, ha a bécsi szovjet emlékmű történetére vetünk egy pillantást.
A bécsi szovjet hősi emlékmű, 1945
Még tartottak a bécsi harcok 1945. április elején, amikor a 3. Ukrán Front parancsnokságára behívtak öt szovjet tisztet, akik valamilyen művészi vagy technikai tapasztalattal bírtak emlékművek építésében. 24 órát kaptak arra, hogy terveket készítsenek egy győzelmi emlékműhöz. A „megrendelő” tehát ez esetben Tolbuhin marsall volt, a „pályázat” „zártkörű és meghívásos”, a határidő azonnali, a „zsűri” pedig azonos volt a megrendelővel. A skicceket a főparancsnokságon átnézték, és Szergej Jakovlev vázlatát fogadták el, aki civilben építész volt Moszkvában. Jakovlev mellett Mihail Scheinfeld ukrán mérnököt és Mihail Intiszarjan örmény szobrászt bízták meg az emlékmű kivitelezésével, hiszen Jakovlev „terve” csupán egy ceruzarajz volt, amelynek monumentális testet kellett öltenie. Mégpedig rohamtempóban. A határidő ugyanis itt is nagyon szoros volt: a nyugati szövetségesek bécsi bevonulásáig az emlékműnek feltétlenül el kellett készülnie.
A helyszínt, a Schwarzenberg-palota előtti teret Scheinfeld választotta ki, s aztán egy helyszíni szemlén a hadsereg-parancsnokság hagyta jóvá. A hatalmas bronzalak a Bécsi Egyesült Fémművek erdbergi öntödéjében készült korábbi Wehrmacht-megrendelések visszamaradt készleteiből, Hitler-büsztökből és egyebekből – fegyveres szovjet katonák felügyelete mellett. Az emlékmű központi alakja egy 20 méteres talapzaton álló, jobbjában zászlót, baljában lábhoz tett, a szovjet címerrel díszített pajzsot tartó szovjet katona 12 méter magas bronzszobra (az alak 7 méter magas, fölötte a zászló még 5 méter). Fején rohamsisak, nyakában géppisztoly, övéről kézigránátok lógnak. A szobrot a háttérben 8 méter magas, félköríves balusztrád övezi 26 oszloppal. 15 tonna bronz, 300 köbméter márvány. A második Osztrák Köztársaság első építménye 128 nappal Bécs felszabadítása után – bár az osztrákoknak nem sok közük volt hozzá.
Az amerikaiak, angolok és franciák első csapatai 1945. augusztus 17-én vonultak be négyhatalmi megszállás alá kerülő Bécsbe. A várost négy hónappal korábban felszabadító és megszállva tartó szovjetek udvariasan és bajtársiasan fogadták őket. Ám hogy sem a nyugatiaknak, sem a bécsieknek kétségük se lehessen afelől, hogy a Vörös Hadsereg áldozott 18 ezer katonát azért, hogy aztán otthon érezhesse magát a császárvárosban, az első protokollesemény, amelyen a szövetségesek csapatkontingensei két nappal később, augusztus 19-én hivatalosan részt vehettek, a szovjet hősi emlékmű felavatása volt a Schwarzenberg téren, amely ekkor már Sztálin nevét viselte.
Az emlékművet háromszor kísérelték meg felrobbantani, 1947-ben, 1958-ban és 1962-ben, mindháromszor sikertelenül. Évtizedekig rendőr vigyázta – ma már nincs szükség rá. Miután 1955-ben az osztrák államszerződéssel megszűnt a négyhatalmi megszállás és az idegen csapatok kivonultak, az osztrákok magas nyomású szökőkutat építettek az emlékmű elé. A városi legenda szerint tavasszal, amint az időjárás megengedi, ezt helyezik üzembe először a bécsi szökőkutak közül, és ősszel ezt kapcsolják ki utoljára.
---
Az írás elején hivatkozott Tóta-cikket itt olvashatjátok: https://www.kozterkep.hu/p/897/Tota_Jozsef_Lenin_Istvan_Ocsi_naci.html
A cikk a 2015. július-augusztusi összevont számban szerepelt. Újfent nagyon köszönöm mind a szerző, mind a havilap főszerkesztője, Andrási Gábor hozzájárulását az újraközléshez.
Pótó János: Erőből lett emlékek
Epizódok másfél évszázad szoborállítási gyakorlatából
Az öröklétre gondol, aki emlékművet állít. Ezért faragtatja kőbe, önteti bronzba. Csakhogy, miként azt Vámbéry Rusztem saját közelmúltja tapasztalatai alapján már az 1930-as években lejegyezte: „az anyag állandósága nem biztosíték a szellem változásával szemben”. Lehet-e bármi is garancia az örökkévalóságra? Aligha. De az elmúlt jó másfél évszázad – amióta tömegesen állítunk fel nem szakrális emlékműveket – azt bizonyítja, hogy a legbiztosabb alap a társadalmi konszenzus, amelyen valóban sokáig megállhat egy emlékmű. Ha már a felállítás korában sem kérdőjelezik meg túl sokan egy mű létét, esélye van, ha nem is örök, de hosszú létre. Ellenkező esetben évei meg vannak számlálva – még ha ez a szám esetenként hosszú évtizedeket jelent is.
Eredetileg Tóta József Lenin, István, Öcsi, náci – Emlékművek és szoborállítási gyakorlatok Magyarországon című írásának (Műértő, 2015. április) kommentálására kért fel a lap szerkesztője. De lehetetlen vitacikket írni, ha a köztereink jelen állapotáról pontos kor- és kórképet rajzoló esszé szinte minden megállapításával egyetértünk. Érdemes azonban elidőznünk a tavalyi év legbotrányosabb emlékműállításánál, Tóta József cikkének utolsó példájánál.
A német megszállás áldozatainak emlékművéről van szó természetesen, amely létrejöttének egész rapid folyamatával sokkolta az értelmiséget, annak folyamatos tiltakozását váltva ki. A rendszerváltozás óta ugyanis elszoktunk attól, hogy egy kormányhatározatra születő, a megrendelő akarata szerint két és fél hónap alatt elkészítendő monumentális emlékmű pályázat nélkül megbízott alkotójának leendő művét egyetlen rajz, egy skicc alapján fogadja el egy nem tudni hogyan összeállt zsűri. Meghökkentő volt – bár korántsem szokatlan – a hatalom „csakazértis” arroganciája: miközben a Magyar Tudományos Akadémia külön ülésszakon foglalkozott az emlékmű üzenetének történeti hazugsághalmazával, maga a miniszterelnök adott ki írásos igazolást arról, hogy történetileg hiteles mondanivalójú műalkotás született. Szokatlan volt – bár korántsem példa nélküli – az az alkotói szervilizmus, amely a mű kormányhatározattal megállapított majd módosított címét (A német megszállás áldozatainak emlékműve) írta fel a műre a főhajtás bevett formulája helyett: A német megszállás áldozatainak emlékére. Példátlan ugyanakkor – és roppant meghökkentő –, hogy az így köztérre került művet az azt létrehozó hatalom képviselői közül senki sem akarta vagy merte felavatni. Arra viszont jócskán volt már példa a történelemben, hogy egy, a társadalmat ennyire megosztó, a konszenzus minimumára sem törekvő, kierőszakolt emlékművet folyamatosan őriztetni kell a rendőrséggel. E hosszú felsorolás legtöbb eleme riasztóan újszerűnek tűnik, valójában azonban korántsem az. Régen is voltak oktrojált, a társadalomra rákényszerített, hatalmi arroganciából született, erőből lett emlékművek. Vitacikk helyett tehát ezek történetéből szemelgetünk – mintegy történeti előzményekkel árnyalva napjaink Tóta József által felvázolt helyzetképét.
Személyes emlék – saját pénzből
A történelem fintora, hogy maga a köztéri (nem szakrális) emlékmű mint műfaj vagy típus egy kierőszakolt politikai emlékművel jelent meg Magyarországon, a Hentzi-emlékkel. Heinrich Hentzi tábornok a budai vár parancsnokaként szenvedett halálos sebesülést 1849. május 21-én, amikor a szabadságharc honvédserege visszafoglalta a várat. (Az ostrom során többek között a békés Pest ágyúzása, a Redout rommá lövetése és a Lánchíd felrobbantatásának kísérlete fűződött Hentzi nevéhez – nem volt túl népszerű a magyarok körében.) Az ifjú Ferenc József császár kezdeményezésére alig több mint három évvel később hatalmas emlékművet avattak Hentzi emlékére a budai Várban, a Szent György téren.
Hentzi emlék a Szent György téren
Pályázat nélkül megbízott tervezője Wilhelm Paul Eduard Spenger, a szobrászati részek alkotója pedig Franz Bauer (főalakok) és Hans Gasser (allegorikus mellékalakok) szobrászművészek volt. Ferenc József azonban nem keverte személyes érzelmeit az államkincstárral: magánpénztárából finanszírozta az emlékmű elkészítését, felállítását és felavatását. Hentzi ugyanis a császári hadvezetésben és udvari körökben sem volt népszerű, mert 1848 nyarán Pétervárad várparancsnokaként felesküdött a magyar kormányra. A magyarok viszont azért gyűlölték, mert ezt az esküjét kétszer is megszegve elárulta a szabadságharcot. Görgey fel is akarta akasztatni árulásért, ettől mentette meg Hentzit a halálos sebesülés. Az ifjú császárban megfogant romantikus kegyelet az érte életét adó tábornok iránt egész életében megmaradt: hálószobája falán mindvégig ott függött egy festmény Hentzi elestéről.
A budapesti szobrok történetének egyik első krónikása, Liber Endre írta a Hentzi-emlékről könyve bevezetőjében (mintegy előzetesen magyarázva, hogy a könyvben miért nem szerepelteti az emlékművet): „Hentzi tábornok szobra […] a maga idegenszerű gótikájával és keserű emlékeivel sohasem férkőzött a polgárság lelkébe, úgyhogy jóformán a szobrok életének történetébe bele sem tartozik. […] Ez a szobor nem tartozik Budapest szobrainak történetéhez, mert a városok lakosságának kevés köze volt hozzá.” A Hentzi-emléket – ezzel egybehangzóan – a kikényszerített politikai emlékmű hazai alaptípusának tekinthetjük: felállítása az abszolutisztikus hatalom, mi több, személyesen a császár által oktrojált, és csak az emlékeztetés politikai akarata állt mögötte, hiányzott az emlékezni akarás társadalmi konszenzusa. Csak a politikai hatalom akarta a létét, a társadalom látni sem kívánta.
A 21 m magas, 120 tonnás, öntöttvasból készült, gigantikus ereklyetartót formázó emlékmű főalakja egy fekvő, középkori páncélba öltöztetett haldokló lovag, aki fölé angyal nyújtja a dicsőség babérkoszorúját. Mellékalakjai a három férfi- és három nőalakkal allegorikus formában megjelenített Hűség, Igazságosság, Nagylelkűség, Éberség, Önfeláldozás és Hit. A hatszögletű talapzat felirata elől (németül): „Hentzi tábornok, vele Alnoch ezredes 418 hőssel egyetemben itt halt meg a császárért és hazáért”, a többi öt oldalon pedig az elesett császári katonák nevei. Ferenc József személyesen részt vett ugyan az avatáson – melyet célzatosan Haynau budai bevonulásának harmadik évfordulóján, 1852. július 11-én tartottak –, de az emlékműben „rejlő propagandalehetőséget – általános elutasítottsága miatt – még a hatalom sem használta ki, azaz [a későbbiekben] nem szerveztek köré hivatalos ünnepet, megemlékezést” – írja az emlékmű történetét feldolgozó Czaga Viktória.
A „keserű emlékeket” idéző alkotás az 1867-es kiegyezést követően még három évtizedig emlékeztetett a dualista rendszer születésének árnyoldalaira. Hiszen a kiegyezés nem jelentett radikális rendszerváltást: azt a Ferenc Józsefet koronázták magyar királlyá, akiért Hentzi harcolt, s aki ellen harcolt a magyar honvédség. A mindenkori magyar miniszterelnök pedig több mint három évtizeden át kénytelen volt első pillantását erre az emlékműre vetni, ha kilépett munkahelye, a Sándor-palota kapuján. Kevés olyan fotó maradt fenn az emlékműről, amelyen ne látszana az állandóan mellette posztoló rendőr.
A gyűlölt emlékművet csak 1899-ben sikerült eltávolítani – kis csalással. Erzsébet királyné meggyilkolása után ugyanis a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a Szent György teret ajánlotta majdani szobra helyéül (bár még semmi komoly előkészületre nem került sor) – Ferenc József pedig erre nem mondhatott nemet. A Hentzi-emléket lebontották és a hűvösvölgyi hadapródiskola udvarán állították fel. Lerombolása az 1918-as őszirózsás forradalom napjaiban pedig egy, az egész 20. századon végighúzódó rituálé mintáját teremtette meg, miszerint a politikai rendszerváltozás együtt jár a múlt szimbólumainak fizikai megsemmisítésével.
Birodalmi egységtudat – emlékeztetőül
Még állt a kényszerűen megtűrt Hentzi-emlék, amikor Magyarország ezeréves fennállásának megünneplésére készülődött. „A millennium olyan, mint egy lakodalom, ahol a múlt évezred a vőlegény, a jövő évezred a menyasszony. Ennél a lakodalomnál a király az örömapa, a nemzet a nász vendégkoszorúja” – mondotta elcsukló hangon Erdély szász püspöke, Müller Frigyes a brassói ezredévi ünnepen. A megélt és a remélt évezred eme frigyének több maradandó – vagy annak vélt – alkotással is emléket kívánt állítani az országgyűlés. A honfoglalás ezredik évfordulójának megörökítésére alkotandó művekről című 1896:VIII. törvény rendelkezett a Millenniumi emlékműnek Városliget szélén történő felállításáról, továbbá arról, hogy „Az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor-hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Cenk-hegyen emlékoszlopokat emel...”
Millenniumi emlékoszlop, Nyitra, 1896
Valamennyi emlékmű ötlete Thaly Kálmán történetírótól, a Függetlenségi Párt képviselőjétől származott. Az emlékek száma természetesen a hét vezértől, a hét magyar törzstől eredeztethető, de – miként a történeti-politikai emlékművek általában – ezek sem lehettek mentesek a kor politikai felhangjaitól. Thaly ugyanis – nem titkolva az aktuálpolitikai célt – a következő szavakkal érvelt a képviselőházban 1891. december 10-én az országban szétszórtan felállítandó obeliszkek mellett: „Igen üdvös volna a honfoglalás egyes momentumait […] az ország oly vidékein, oly határszéli és nemzetiségi helyeken megörökíteni, ahol a magyar állameszmének egy-egy látható kifejezést adni a nemzetiségre való tekintetből is nagyon kívánatos volna.” Majd felidézve a napóleoni háborúkban meghalt bajorok müncheni öntöttvas obeliszkjét, a később törvénybe foglalt hét helyszínen emlékoszlopok felállítását javasolta „emlékeztetve az ezredéves ünnepély alkalmával azon helyekre, amelyek egyrészt nevezetes események színterei voltak a honfoglalás alkalmával, és emlékeztetve az utast, a honlakót és az innen elszakadni akaró nemzetiségeket, hogy e föld magyar államterület ezer év óta, és azt akarjuk, hogy tovább is, mint a vasoszlop, álljon a magyar állam a második ezer évben is.”
Mindegyik emlékoszlop tervét Berczik Gyula műépítész, műszaki tanácsos készítette a Wekerle-kormány megbízására. Tehát a kormány nem írt ki pályázatot, s az emlékművek a figurális részek kivételével nem szobrászművész alkotásai. Szerepet játszhatott ebben a sietség (hiszen immár évszázados tapasztalat, hogy a politikusok ugyan szeretnek emlékművet állítani, de ez mindig csak közvetlenül az évforduló előtt jut eszükbe), ám a sietségnél lényegesebb szempont, hogy a kormány számára nem a mű volt a fontos, hanem a mű által sugallt politikai gondolat.
Berczik Gyula először hét különböző Hungária istenasszony-szobrot tervezett, de a keresztény-magyar állameszmének a honfoglalásra történő visszavetítése még az illetékes országgyűlési bizottságnak is sok volt. Az alkotó ezért a keresztény-magyar állameszme, az állami integritás békés szimbólumát, Hungária istenasszonyt „pogányabb”, harcosabb, „korhűbb” jelképekkel váltotta fel. A marcona, ősmagyar harcosok és kiterjesztett szárnyú turulok ugyanis nem az állami integritásra, hanem annak megvédésére helyezik a hangsúlyt.
A hét emlékből négy (Dévény, Munkács, Zimony és Brassó) a határkő funkcióját is betöltötte. A dévényi és brassói egy oszlop tetején álló, honfoglaló közvitéz szobra, címeres pajzzsal, lábhoz eresztett, de azért kézben tartott karddal, a munkácsi és zimonyi kitárt szárnyú turul, utóbbinál ülő Hungáriával. Ezzel a négy emlékművel mintegy kitűzetett az ország négy kapuja. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik „átnéz a határon”, azaz az országból kifelé fordul. Így címzettjük is egyértelmű: Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelzik, hogy megvédik a magyar állam integritását.
Az előbbi négyből három a politika szándéka szerint nemcsak a külső fenyegetést elhárító, hanem belső figyelmeztető funkciót is ellátott. A munkácsi a kárpátaljai ruténeket, a brassói az erdélyi románokat és szászokat, a zimonyi pedig a délvidéki horvátokat volt hivatva a magyar államnemzet egységére inteni. Bár ez a figyelmeztető funkciójuk az elhelyezésük miatt kissé zavaros, hiszen a két turul – finoman szólva – a farktollait, a Cenk-hegyi vitéz pedig a hátát mutatta az ország lakosainak, magyarnak és nemzetiségnek egyaránt. E szerepükben osztozott velük a nyitrai emlékmű (obeliszk négy turullal), a felvidéki szlovákok figyelmeztető jele.
„Te pedig emlékkő, állj az időknek végezetéig. Állj, míg a haza áll!” Ezzel a formulával zárult az az okirat, amelyet mind a hét honfoglalási emlékmű alapkövében elhelyeztek – az eljövendő ezredév reményével. Pedig voltak intő jelek. A brassóit már a felavatás előtt megcsonkították, majd 1913-ban felrobbantották. De a „magyar állameszme” kódolatlan üzenete a felavatás pillanatában a többinél is beindította a visszaszámlálást. Így aligha csodálkozhatunk, hogy amikor jó két évtized múltán beljebb szorultak a korábbi határok, nyomuk is alig maradt e fenyegető-figyelmeztető, millenniuminak álcázott jeleknek.
Jelet hagyni – csak azért is
Talán kissé kilóg e történeti példatárból a magyarországi Tanácsköztársaság köztéri emlékezete, hiszen ekkor látszólag szóba sem jöhetett az örökkévalóság igénye. A politika aktoraiban más munkált. A hatalomra került kommunisták ugyanis nemcsak a jövőt vélték alakíthatónak, hanem a múltat is. Az 1919. május 1-jei városinstalláció legalábbis erre tett kísérletként értelmezhető. A múlt általuk vállalhatatlannak ítélt szimbólumait, köztéri szobrait bedeszkázták, vörös drapériával vonták be – elrejtve, szimbolikusan megsemmisítve azokat, s az így „megüresedett” helyekre a kommunista múlt- és jövőkép ideáinak és ideáljainak gyorsan elkészíthető, hatalmas gipszszobrait állították.
Készül a Munka háza gróf Andrássy Gyula lovasszobra körül, 1919. április
Így tűnt el Andrássy Gyula lovas szobra a Munka Háza mélyén, melyet Kisfaludi Strobl Zsigmond Őszirózsás bakájának óriási gipszmásolata díszített, Werbőczyt és Pázmányt egy diadalkapu pillérei rejtették el, a Körönd szobrait vörös földgömbök, miközben a kommunista jövőképet a Kossuth Lajos utcában Marx, Engels, Lassalle, Liebknecht, Lenin és Trockij frissen állított mellszobrai jelezték. A Millenniumi emlékmű is vörös csomagolást kapott, az oszlopot egy obeliszk fedte (elrejtve Árpádot és Gábrielt), rajta egy hét méteres gipsz Marx-szobor jobbján egy vasmunkással, balján egy bányásszal – hogy csak néhány markáns helyszínét villantsuk fel a városinstallációnak.
Ez a fajta propagandisztikus népnevelés korántsem volt eredeti öltet. A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetői abból a Szovjet-Oroszországból tértek haza 1918 őszén, ahol akkor már javában folyt „a monumentális propaganda lenini tervé”-nek megvalósítása. Plakátok, jelmondatok a házfalakon, gipsz-emlékművek a köztereken – így festettek 1918 őszén az orosz nagyvárosok. A terv lényegét emlékiratában Trockij foglalta össze legplasztikusabban: „Hatalmon maradunk, vagy megdöntenek bennünket – ezt nem lehetett előre látni. […] [Lenin ezért] arra törekedett, hogy állítsanak föl minél több forradalmi emlékművet – akár a legegyszerűbbeket, mellszobrokat, emléktáblákat – minden városban, s ha lehet, a falvakban is: hadd eresszen erős gyökeret a tömegek tudatában mindaz, ami történt; hadd hasítsa a lehető legmélyebb barázdát a nép emlékezetében.”
A kommunisták tehát a gipszekkel és vásznakkal is az örökkévalóságra gondoltak. Nem az anyag, a mű, hanem szellemi hatásának öröklétére – ami talán még az előbbinél is merészebb álom.
Mutass erőt – ha nincs is
Egy berendezkedő politikai rendszer első szimbolikus lépései mindig hangsúlyosak. A Horthy-korszak a Szabadság téri irredenta szobrokkal kezdte meg a közterek elfoglalását – hét hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után. Mivel a magyar állam – a trianoni szerződést aláírva és becikkelyezve – nem folytathatott háborús uszítást, irredenta politikát (erősen redukált haderejével ez komolytalan is lett volna), a tényleges cselekvő szerepét átadta az irredenta mozgalmat irányító Védő Ligák Szövetségének.
A sietség természetesen itt is együtt járt az emlékműállítás ekkorra már kanonizálódott játékszabályainak felrúgásával. Pályázat kiírása szóba sem került, a négy alkotó közvetlenül kapta a megbízást. S hogy a kőbe faragás vagy bronzöntés idejét – és nem mellesleg: költségeit – megspórolják, olcsó sírköves technikával műkőből öntötték a szobrokat. A cél itt sem az örökkévalóság volt, hanem hogy minél hamarabb fel lehessen őket avatni – és azután „használni” a szobrok üzenetével szakralizált „politikai teret”.
Ez a sietség, valamint a megszokott 5/4-esnél nagyobb, másfeles életnagyságú méret politikai nyomatékot adott a négy szobor üzenetének, amelyek az elszakított országrészeket szimbolizálva nem csupán a Trianon elleni tiltakozást testesítették meg, hanem az elszakított területek visszaszerzésére irányuló aktív irredenta politikát is. Ezek köré a szobrok köré szerveződött a következő évtizedek legtöbb revíziós-irredenta tömegrendezvénye, innen mutogatta a hatalom az izmait az utódállamoknak, hogy „Nem! Nem! Soha!” – ezért készültek ezek a szobrok.
A tér északi, félköríves záródásának járdaszigetein álló szobrok közül a Duna felőli szélső Nyugat egy, a koronára hanyatló alélt férfit ábrázolt, kezében a nyugati vármegyék címerével, fölötte Hadúr alakja kivont karddal (Sidló Ferenc alkotása). Mellette az Észak szobron egy három méter magas, keresztre feszített Hungária és egy hozzásimuló „tót” kisfiú látható, kettejüket kivont karddal védi egy kuruc vitéz (Kisfaludi Strobl Zsigmond műve). A Kelet szobron a bilincsekbe vert, Erdély címerét szorító alakot szabadítja fel éppen Csaba vezér (Pásztor János alkotása). Végül a Dél szobron egy keménykötésű magyar férfi karddal és pajzzsal védően áll egy sváb leány mellett (Szentgyörgyi István műve).
A Szabadság téri irredenta-szoborcsoport egy korabeli, 1939-es képeslapon
Ezek a szobrok nem Trianon fájdalmát és nem a békés egymás mellett élést, egyáltalán: nem a békét hirdetik – ezt már az avató beszédek is egyértelművé tették. Amit a hivatalos politika nem mondhatott ki, kimondatta a támogatásával működő társadalmi szervezetekkel. Urmánczy Nándor, a Védő Ligák Szövetségének vezetője így zárta avatóbeszédét: „Ezek a szobrok igazságot követelnek. Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és a bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.” Zadravetz István tábori püspök pedig katolikus főpap szájából szokatlannak hangzó szavakkal esküdött: „A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel, Nyugattal nem egyesülünk.”
Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy az irredenta szobrok órája csak az 1945-ös politikai fordulatig ketyegett.
Mutasd is az erőt, élj vele – ha van
A legnagyobb magyar internetes szoborkatalógus, a Köztérkép 53 hazai emlékművet listáz 1945-ből. Ebből 41 szovjet hősi emlékmű. Amikor a Vörös Hadsereg felszabadítóként és egyben megszállóként 1944–45-ben megjelent Közép-Európában, tulajdonképpen mindenhol ugyanaz történt: a győztes erejével élve közterületeken temették el halottaikat, és a sírok fölé emlékműveket emeltek/emeltettek. A miértre már ismerjük a választ a monumentális propaganda lenini tervének Trockij általi bemutatásából, csakhogy ekkor már szó sem volt a hatalom megtartásának bizonytalanságáról – a győztes diktált. A 41 hazai szovjet emlékműből 3 volt Budapesten, május 1-jén avatták mindegyiket, 11 héttel a város teljes elfoglalása után. Tanulságos ezek története is, de árnyaltabban mutatja a szovjet erőpolitikát, ha a bécsi szovjet emlékmű történetére vetünk egy pillantást.
A bécsi szovjet hősi emlékmű, 1945
Még tartottak a bécsi harcok 1945. április elején, amikor a 3. Ukrán Front parancsnokságára behívtak öt szovjet tisztet, akik valamilyen művészi vagy technikai tapasztalattal bírtak emlékművek építésében. 24 órát kaptak arra, hogy terveket készítsenek egy győzelmi emlékműhöz. A „megrendelő” tehát ez esetben Tolbuhin marsall volt, a „pályázat” „zártkörű és meghívásos”, a határidő azonnali, a „zsűri” pedig azonos volt a megrendelővel. A skicceket a főparancsnokságon átnézték, és Szergej Jakovlev vázlatát fogadták el, aki civilben építész volt Moszkvában. Jakovlev mellett Mihail Scheinfeld ukrán mérnököt és Mihail Intiszarjan örmény szobrászt bízták meg az emlékmű kivitelezésével, hiszen Jakovlev „terve” csupán egy ceruzarajz volt, amelynek monumentális testet kellett öltenie. Mégpedig rohamtempóban. A határidő ugyanis itt is nagyon szoros volt: a nyugati szövetségesek bécsi bevonulásáig az emlékműnek feltétlenül el kellett készülnie.
A helyszínt, a Schwarzenberg-palota előtti teret Scheinfeld választotta ki, s aztán egy helyszíni szemlén a hadsereg-parancsnokság hagyta jóvá. A hatalmas bronzalak a Bécsi Egyesült Fémművek erdbergi öntödéjében készült korábbi Wehrmacht-megrendelések visszamaradt készleteiből, Hitler-büsztökből és egyebekből – fegyveres szovjet katonák felügyelete mellett. Az emlékmű központi alakja egy 20 méteres talapzaton álló, jobbjában zászlót, baljában lábhoz tett, a szovjet címerrel díszített pajzsot tartó szovjet katona 12 méter magas bronzszobra (az alak 7 méter magas, fölötte a zászló még 5 méter). Fején rohamsisak, nyakában géppisztoly, övéről kézigránátok lógnak. A szobrot a háttérben 8 méter magas, félköríves balusztrád övezi 26 oszloppal. 15 tonna bronz, 300 köbméter márvány. A második Osztrák Köztársaság első építménye 128 nappal Bécs felszabadítása után – bár az osztrákoknak nem sok közük volt hozzá.
Az amerikaiak, angolok és franciák első csapatai 1945. augusztus 17-én vonultak be négyhatalmi megszállás alá kerülő Bécsbe. A várost négy hónappal korábban felszabadító és megszállva tartó szovjetek udvariasan és bajtársiasan fogadták őket. Ám hogy sem a nyugatiaknak, sem a bécsieknek kétségük se lehessen afelől, hogy a Vörös Hadsereg áldozott 18 ezer katonát azért, hogy aztán otthon érezhesse magát a császárvárosban, az első protokollesemény, amelyen a szövetségesek csapatkontingensei két nappal később, augusztus 19-én hivatalosan részt vehettek, a szovjet hősi emlékmű felavatása volt a Schwarzenberg téren, amely ekkor már Sztálin nevét viselte.
Az emlékművet háromszor kísérelték meg felrobbantani, 1947-ben, 1958-ban és 1962-ben, mindháromszor sikertelenül. Évtizedekig rendőr vigyázta – ma már nincs szükség rá. Miután 1955-ben az osztrák államszerződéssel megszűnt a négyhatalmi megszállás és az idegen csapatok kivonultak, az osztrákok magas nyomású szökőkutat építettek az emlékmű elé. A városi legenda szerint tavasszal, amint az időjárás megengedi, ezt helyezik üzembe először a bécsi szökőkutak közül, és ősszel ezt kapcsolják ki utoljára.
---
Az írás elején hivatkozott Tóta-cikket itt olvashatjátok: https://www.kozterkep.hu/p/897/Tota_Jozsef_Lenin_Istvan_Ocsi_naci.html
Bejegyzés megtekintés:
