Vasvitézek - A történelmi Magyarország áldozatkészség szobrai
Történelmi háttér:
„Mindent megfontoltam és meggondoltam” – ezekkel a szavakkal végződik Ferenc József, 1914. augusztus 1-én kiadott mozgósítási felhívása. Ezzel, illetve a négy nappal korábbi szerbek elleni hadüzenettel, kezdetét vette az a háború, amelyet két évtizeden át csak Nagy Háborúként emlegettek, napjainkban, pedig I. világháborúnak neveznek a történelemkönyvek. A történelem folyamán addig soha nem dúlt olyan borzalmas háború, mint ez. Mintegy 9 millió áldozatot követelt, és 12 millióan sebesültek meg.
Így, közel 100 év távlatából megdöbbentő, hogy milyen felfokozott lelkesedés jellemezte ennek a háborúnak a kitörését. Az érintett országban az önkéntesek dalolva vonultak végig az utcákon. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol a frontra induló fiatalok „Éljen a háború” feliratú transzparensekkel vonultak az utcákon és szerb ellenes gúnydalokat énekeltek, valamint a jól ismert toborzó nótát is, egy kissé átdolgozva: „Ferenc József azt üzente …” Kossuth meg nyílván forgott a sírjában.
De optimizmus jellemezte a hadvezetést is, akik amolyan győzedelmes kirándulásként fogták fel a háborút. Jól jelzi ezt II. Vilmos német császár hírhedté vált mondása, hogy mire a falevelek lehullanak, otthon lesznek a katonák. S nem így lett. A villámháború világháborúvá vált, olyan álló háborúvá, ahol az ellenfél idegeinek a felőrlése évekig tartott. Közben a hadviselés is teljesen megváltozott. Megjelenik a lángszóró, a géppuska, a repülőgép, a tank, a tengeralattjáró és bevetik a mérges gázt is. A hagyományos háborút felváltja a totális háború.
Nos, ebbe a miliőbe kell beillesztenünk az áldozatkészség szobrait. Ha nem is a lelkes kezdeti időszakba, de egyértelműen abba az időbe, amikor még úgy tűnt, hogy ez a háború megnyerhető a Monarchia számára.
Előzmények:
Azt már Montecuccoli óta tudjuk, hogy a háborúhoz három dolog kell, pénz, pénz és pénz. Nem meglepő, hogy egy héttel a Szerbia elleni hadüzenet után, azaz augusztus 5-én, már megalakul az első olyan szervezet, amely a háborús költséget finanszírozására gyűjt adományokat a civil lakosságtól. Ez a Gyorssegély – Auguszta Alap, amelynek első intézkedése az „Aranyat vasért” mozgalom elindítása volt. A beszolgáltatott arany ékszerekért „Pro Patria 1914” feliratú vasgyűrűt, vasórát és vaskarkötőt adtak cserébe. Nagyon sok egyszerű ember áldozta így fel a haza oltárán egyetlen arany ékszerét, a jegygyűrűjét. A háború folyamán több segélymozgalmat is indított ez a szervezet. Az egyik legismertebb ténykedése egy 600 fős kórházvonat felállítása volt, a sebesült katonák ellátására. Fővédnöke Auguszta főhercegnő volt.
1914 novemberében egy másik újonnan alakult szervezet, a Hadsegélyező Hivatal, megkezdi a hadikölcsön kötvények kiadását. A cél itt is a hadikiadásokhoz szükséges pénz előteremtése. A félévenként kibocsátott, összesen nyolc hadikölcsön kötvénycsomag, a katonai kiadások jó harmadát fedezte az államnak. Azt már mondani sem kell, hogy a háború után a kötvények zömét nem váltották vissza.
Természetesen számos más országos és helyi szervezet is végzett olyan jótékonysági akciót, amelynek a háború következményeinek enyhítése, a hadirokkantak, árvák és özvegyek támogatása volt a célja. Ezek között szerepeltek azok a fából készült szobrok, amelyekbe adomány ellenében vasszöget verhettek az adományozók és ebből adódóan vasvitéz, vashonvéd és vaslevente néven vonultak be a köztudatba, illetve a szögek miatt pikkelyes vitéz gúnynéven is emlegették némelyiket. Ezek az alkotások különleges helyet foglalnak el a szobrok történetében, de még az I. világháborús szobrok történetében is. Ezt a megkülönböztetett helyet négy szempont alapján határozhatjuk meg, úgymint a szobrok állításának célja, a hozzájuk kapcsolódó rituálé, eszmei üzenetük és a sorsuk alapján.
A szobrok célja:
Ezek a szobrok kivétel nélkül jótékonysági akciók keretében jöttek létre, ezért az áldozatkészség szobraiként is szokták nevezni őket. Az alapötletet a Bécsben 1915. március 6-án felállított 'Wehrmann in Eisen' szobor szolgáltatta. Ez volt az első szögelésre kihelyezett alkotás az Osztrák-Magyar Monarchiában, melyet aztán számos hasonló követett, nem csak az örökös tartományokban és Magyarországon, hanem a Német Birodalomban, Törökországban, Belgiumban, Bulgáriában, de még az Amerikai Egyesült Államokban is.
A történeti Magyarország területén 1915. május 23-án, Pozsonyban állították fel az első ilyen jellegű szobrot, melyet aztán egy tucatnyi hasonló követett. Céljuk a civil lakosságtól való pénzgyűjtés volt, amelyet a hadbavonult katonák özvegyeinek és árváinak támogatására, valamint a háború következtében nyomorba jutottak javára kívánták fordítani. Ezek a kezdeményezések helyi jellegűek voltak, kivéve a budapesti Nemzeti Áldozatkészség Szobrát, amely esetében az állam volt a főszervező.
A szobrokhoz kapcsolódó rituálé:
Mivel a szobrok felállításának elsődleges célja a polgári lakosság adakozási hajlandóságának a serkentése volt, ez a körülmény alapvetően meghatározta a szobrokhoz kapcsolódó eljárásokat. Már az áldozatkészség elnevezés is azt kívánja érzékeltetni, hogy itt többről van szó egyszerű jótékonysági akciónál. Ahogy a fronton harcoló katonák életüket és vérüket áldozzák a haza oltárán, úgy kell a civil lakosságnak is meghoznia a maga anyagi áldozatát. A szobrokba vert minden egyes szög egyaránt jelzi az áldozathozatalt és az együvé tartozást az otthonmaradtak és a fronton harcolók között. Nem véletlen, hogy a szögeléseknek szabályos szertartása alakult ki. Meghatározott időszakonként, ünnepélyes keretek között, neves személyiségek közreműködésével volt lehetőség arra, hogy bárki saját kezűleg verje be a megvásárolt szöget, amelyen külön adomány ellenében a nevét is feltüntethette. Az adományozók nevét emlékkönyvben is megörökítették, emléklapot kaptak, sőt az országos akció keretében felállított budapesti szobor esetében még jelvény is járt az adományozóknak. Igyekeztek tehát minél jobban bevonni a személyt a szobrokhoz kötődő szertartásokba vagy, ahogy a szervezők nevezték, történelmi mozgalomba. Ma úgy mondanánk, hogy interaktív volt, ami kuriózumnak számít a szobrok történetében.
A szobrok eszmei üzenete:
Ezek a szobrok döntő többségükben az I. világháború első felében, 1915-16-ban készültek, amikor még úgy tűnt, hogy ezt a háborút megnyerheti a Monarchia. A szobroknak egyszerre kellett jelképezniük a fronton harcoló katonák hősiességét és az otthonmaradt lakosság áldozatkészségét. Az előbbit a szobrok kivitele, az utóbbit pedig a szobrokba vert szögek jelenítették meg. A szobrok többsége a világháború egyszerű katonáját formázza meg. Egyes szobrok, például a székesfehérvári, a budapesti és a szombathelyi esetében felelevenedik a dicső múlt is, amit Mátyás király fekete seregének vitézei testesítenek meg, mintegy példát adva az akkori honvédeknek. Mindössze három olyan esetről tudunk, amikor nem katonát mintáztak meg. Ezek a nyitrai vasturul, a pöstyéni vaskorona s a soproni vaságyú néven ismert alkotások.
A dicső múlt és a hősies jelen egyetlen szoborban való megjelenítését a kolozsvári Kárpátok őre testesíti meg, amely ugyan egy világháborús honvédet mintáz meg, de a Kárpátok őreinek eredete egészen I. István királyig vezethető vissza, így utal a dicső múltra is. Talán ennek is köszönhető, hogy ez az egyik olyan alkotás, amelyet több mint 80 év elteltével újraállítottak, igaz nem az eredeti helyén, hanem Szilvásváradon a Szalajka-völgyben.
A dicső múlt és a hősies jelen ábrázolása különbözteti meg élesen ezeket az alkotásokat a háború után készült emlékművektől, amelyek a vereséget, a veszteséget és a fájdalmat jelenítik meg. A kettő közötti átmenetet az 1917-ben készült Vasszékely szobor képezi, amely még magán viseli az áldozatkészség szobrainak jegyeit, de már az Ojtozi szoros védelmében elesett bajtársaknak állít emléket. A hősies jelen mellett itt már megjelenik a veszteség miatti fájdalom is. Dinamikus megjelenése is inkább a háború után készült emlékművekhez teszi hasonlóvá, szemben a nyugodtságot, erőt és éberséget megjelenítő áldozatkészség szobraival.
A teljesség kedvéért említést kell még tenni Pásztor János 1918-ban készült Fahonvéd című alkotásáról is, amely ugyan nem tartozik az áldozatkészség szobrok közé, de keletkezési ideje és kivitele miatt azokkal együtt szokták emlegetni. Ez esetben már szó sincs adománygyűjtésről és szögelésről, a művész a Nagy Háborúban értelmetlenül elesett, főként hódmezővásárhelyi honvédeknek kívánt emléket állítani, évekkel megelőzve ezzel a későbbi I. világháborús emlékműveket.
A szobrok sorsa:
A történelmi Magyarország területén 23 darab áldozatkészség szobor felállításáról van tudomásunk. Ebből 10 darab a mai Magyarország területén, 7 darab Erdélyben, 5 darab a Felvidéken, 1 darab pedig a Vajdaságban lett felállítva. Ezek a szobrok, kevés kivételtől eltekintve, elpusztultak. Ennek oka főként a vesztes háborúban keresendő. Egyrészt, a trianoni szerződés értelmében, a Magyarországtól elcsatolt területeken megalakult új államok katonái elpusztítottak szinte minden magyar vonatkozású alkotást, köztük az áldozatkészség szobrait is. Kivételt a nagyszebeni és a temesvári szobor képez, melyek a Brukenthal Múzeumba, illetve a Bánság Múzeumba került. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy ezeket a szobrokat a német kisebbség készíttette, így magyarellenes indulatok nem játszottak szerepet további sorsuk megítélésénél.
Az új magyar állam területén belül maradt szobrok többségén, pedig az idő végezte el romboló munkáját. Nem érezték fontosnak a szobrok megóvását, karbantartását. Két szoborról tudható biztosan, hogy épségben, kiállítható állapotban megmaradt, ez a szegedi vashonvéd és a székesfehérvári vértes vitéz.
A soproni vasvitéz a 2010-es évek elején egy raktár mélyéről került elő. A Soproni Múzeum, nyilván gondolva az I. világháború közeledő 100. évfordulójára, úgy döntött, restaurálják a szobrot. Ez sikeresen meg is történt és 2015 tavaszán, „Mire a falevelek lehullanak...” című kiállításon bemutatták a nagyközönségnek.
A Nagy háború 100. évfordulójára előkerült a szombathelyi szobor is, amit szintén kiállítottak. A győri alkotásnak pedig egyszerűen nyoma veszett.
Nem tudjuk mi lett a sorsa a nyitrai vasturulnak, a pöstyéni vaskoronának, a losonci vasvitéznek, illetve a komáromi vaspajzsnak.
1929-ben a Csehszlovákiához került Gútoron, Rigele Alajos pozsonyi vashonvéd szobrának kőből készült változatát állították fel I. világháborús emlékműként.
Három szobrot állítottak újra a közelmúltban: 2000-ben a székelyudvarhelyi Vasszékely nevű alkotást az eredeti helyén, de nem fából, hanem bronzból.
A Kárpátok őrét, pedig háromszor is újrafaragták, de egy esetben sem az eredeti helyén állították fel, hanem 2002-ben a Szilvásváradon, 2010-ben Budakalászon, és 2013-ban az erdélyi Csíkcsomortán. A budakalászi Kárpátok őre az eredeti alkotástól eltérően és erősen átértelmezve egy trianoni-emlékmű részévé vált.
A nyitrai vasturult pedig az eredeti szobor felállításának 100. évfordulóján, 2015. október 17-én avatták újra Alsóbodokon.
Befejezés:
A téma megérdemelne egy átfogó, mindenre kiterjedő tanulmányt, de ilyen csak pontos, megbízható adatok alapján készülhet. Már pedig az áldozatkészség szobrainak kérdésében sok a fehér folt. A téma feldolgozatlanságát jól mutatja az a tény, hogy Dr. Dietlinde Munzel-Everlin 2008-ban kiadott tanulmánya, amely az egész világon fellelhető szögelésre kitett szobrokkal foglalkozik, mindössze 6 magyar – a szegedi, a székesfehérvári, a budapesti, a kolozsvári, a nagyszebeni és a pozsonyi - szoborról tesz említést, de csak egyetlenről, a nagyszebeniről mutat be képet. Itt a Köztérképen jelenleg 22 – 21 hazai és egy magyar alkotó által készült külhoni – áldozatkészség szobor látható és még további kettő létezéséről tudunk, a pöstyéni vaskoronáról, a komáromi vaspajzsról, de ezekről mindeddig nem került elő kép.
Ez az írás összefoglalja mindazt, ami jelenleg tudható a magyar vonatkozású áldozatkészség szobrokról, abban bízva, hogy mások is hozzátesznek ehhez az ismerethez.
Forrás:
1. Szabó Dániel: A nemzeti áldozatkészség szobra. Avagy fából vaskatona
Budapesti Negyed 1994. 1. szám http://bfl.archivportal.hu/id-87-szabo_daniel_nemzeti_aldozatkeszseg.html
2. Dr. Dietlinde Munzel-Everlin: Kriegsnagelungen Wehrmann in Eisen, Nagel-Roland, Eisernes Kreuz. Wiesbaden, August 2008 http://www.munzel-everling.de/download/munzel_nagelfiguren.pdf
3. L. Juhász Ilona: A háborúk jelei. Nemzeti Áldozatkészség szobrai. http://mek.oszk.hu/08900/08994/08994.pdf
„Mindent megfontoltam és meggondoltam” – ezekkel a szavakkal végződik Ferenc József, 1914. augusztus 1-én kiadott mozgósítási felhívása. Ezzel, illetve a négy nappal korábbi szerbek elleni hadüzenettel, kezdetét vette az a háború, amelyet két évtizeden át csak Nagy Háborúként emlegettek, napjainkban, pedig I. világháborúnak neveznek a történelemkönyvek. A történelem folyamán addig soha nem dúlt olyan borzalmas háború, mint ez. Mintegy 9 millió áldozatot követelt, és 12 millióan sebesültek meg.
Így, közel 100 év távlatából megdöbbentő, hogy milyen felfokozott lelkesedés jellemezte ennek a háborúnak a kitörését. Az érintett országban az önkéntesek dalolva vonultak végig az utcákon. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol a frontra induló fiatalok „Éljen a háború” feliratú transzparensekkel vonultak az utcákon és szerb ellenes gúnydalokat énekeltek, valamint a jól ismert toborzó nótát is, egy kissé átdolgozva: „Ferenc József azt üzente …” Kossuth meg nyílván forgott a sírjában.
De optimizmus jellemezte a hadvezetést is, akik amolyan győzedelmes kirándulásként fogták fel a háborút. Jól jelzi ezt II. Vilmos német császár hírhedté vált mondása, hogy mire a falevelek lehullanak, otthon lesznek a katonák. S nem így lett. A villámháború világháborúvá vált, olyan álló háborúvá, ahol az ellenfél idegeinek a felőrlése évekig tartott. Közben a hadviselés is teljesen megváltozott. Megjelenik a lángszóró, a géppuska, a repülőgép, a tank, a tengeralattjáró és bevetik a mérges gázt is. A hagyományos háborút felváltja a totális háború.
Nos, ebbe a miliőbe kell beillesztenünk az áldozatkészség szobrait. Ha nem is a lelkes kezdeti időszakba, de egyértelműen abba az időbe, amikor még úgy tűnt, hogy ez a háború megnyerhető a Monarchia számára.
Előzmények:
Azt már Montecuccoli óta tudjuk, hogy a háborúhoz három dolog kell, pénz, pénz és pénz. Nem meglepő, hogy egy héttel a Szerbia elleni hadüzenet után, azaz augusztus 5-én, már megalakul az első olyan szervezet, amely a háborús költséget finanszírozására gyűjt adományokat a civil lakosságtól. Ez a Gyorssegély – Auguszta Alap, amelynek első intézkedése az „Aranyat vasért” mozgalom elindítása volt. A beszolgáltatott arany ékszerekért „Pro Patria 1914” feliratú vasgyűrűt, vasórát és vaskarkötőt adtak cserébe. Nagyon sok egyszerű ember áldozta így fel a haza oltárán egyetlen arany ékszerét, a jegygyűrűjét. A háború folyamán több segélymozgalmat is indított ez a szervezet. Az egyik legismertebb ténykedése egy 600 fős kórházvonat felállítása volt, a sebesült katonák ellátására. Fővédnöke Auguszta főhercegnő volt.
1914 novemberében egy másik újonnan alakult szervezet, a Hadsegélyező Hivatal, megkezdi a hadikölcsön kötvények kiadását. A cél itt is a hadikiadásokhoz szükséges pénz előteremtése. A félévenként kibocsátott, összesen nyolc hadikölcsön kötvénycsomag, a katonai kiadások jó harmadát fedezte az államnak. Azt már mondani sem kell, hogy a háború után a kötvények zömét nem váltották vissza.
Természetesen számos más országos és helyi szervezet is végzett olyan jótékonysági akciót, amelynek a háború következményeinek enyhítése, a hadirokkantak, árvák és özvegyek támogatása volt a célja. Ezek között szerepeltek azok a fából készült szobrok, amelyekbe adomány ellenében vasszöget verhettek az adományozók és ebből adódóan vasvitéz, vashonvéd és vaslevente néven vonultak be a köztudatba, illetve a szögek miatt pikkelyes vitéz gúnynéven is emlegették némelyiket. Ezek az alkotások különleges helyet foglalnak el a szobrok történetében, de még az I. világháborús szobrok történetében is. Ezt a megkülönböztetett helyet négy szempont alapján határozhatjuk meg, úgymint a szobrok állításának célja, a hozzájuk kapcsolódó rituálé, eszmei üzenetük és a sorsuk alapján.
A szobrok célja:
Ezek a szobrok kivétel nélkül jótékonysági akciók keretében jöttek létre, ezért az áldozatkészség szobraiként is szokták nevezni őket. Az alapötletet a Bécsben 1915. március 6-án felállított 'Wehrmann in Eisen' szobor szolgáltatta. Ez volt az első szögelésre kihelyezett alkotás az Osztrák-Magyar Monarchiában, melyet aztán számos hasonló követett, nem csak az örökös tartományokban és Magyarországon, hanem a Német Birodalomban, Törökországban, Belgiumban, Bulgáriában, de még az Amerikai Egyesült Államokban is.
A történeti Magyarország területén 1915. május 23-án, Pozsonyban állították fel az első ilyen jellegű szobrot, melyet aztán egy tucatnyi hasonló követett. Céljuk a civil lakosságtól való pénzgyűjtés volt, amelyet a hadbavonult katonák özvegyeinek és árváinak támogatására, valamint a háború következtében nyomorba jutottak javára kívánták fordítani. Ezek a kezdeményezések helyi jellegűek voltak, kivéve a budapesti Nemzeti Áldozatkészség Szobrát, amely esetében az állam volt a főszervező.
A szobrokhoz kapcsolódó rituálé:
Mivel a szobrok felállításának elsődleges célja a polgári lakosság adakozási hajlandóságának a serkentése volt, ez a körülmény alapvetően meghatározta a szobrokhoz kapcsolódó eljárásokat. Már az áldozatkészség elnevezés is azt kívánja érzékeltetni, hogy itt többről van szó egyszerű jótékonysági akciónál. Ahogy a fronton harcoló katonák életüket és vérüket áldozzák a haza oltárán, úgy kell a civil lakosságnak is meghoznia a maga anyagi áldozatát. A szobrokba vert minden egyes szög egyaránt jelzi az áldozathozatalt és az együvé tartozást az otthonmaradtak és a fronton harcolók között. Nem véletlen, hogy a szögeléseknek szabályos szertartása alakult ki. Meghatározott időszakonként, ünnepélyes keretek között, neves személyiségek közreműködésével volt lehetőség arra, hogy bárki saját kezűleg verje be a megvásárolt szöget, amelyen külön adomány ellenében a nevét is feltüntethette. Az adományozók nevét emlékkönyvben is megörökítették, emléklapot kaptak, sőt az országos akció keretében felállított budapesti szobor esetében még jelvény is járt az adományozóknak. Igyekeztek tehát minél jobban bevonni a személyt a szobrokhoz kötődő szertartásokba vagy, ahogy a szervezők nevezték, történelmi mozgalomba. Ma úgy mondanánk, hogy interaktív volt, ami kuriózumnak számít a szobrok történetében.
A szobrok eszmei üzenete:
Ezek a szobrok döntő többségükben az I. világháború első felében, 1915-16-ban készültek, amikor még úgy tűnt, hogy ezt a háborút megnyerheti a Monarchia. A szobroknak egyszerre kellett jelképezniük a fronton harcoló katonák hősiességét és az otthonmaradt lakosság áldozatkészségét. Az előbbit a szobrok kivitele, az utóbbit pedig a szobrokba vert szögek jelenítették meg. A szobrok többsége a világháború egyszerű katonáját formázza meg. Egyes szobrok, például a székesfehérvári, a budapesti és a szombathelyi esetében felelevenedik a dicső múlt is, amit Mátyás király fekete seregének vitézei testesítenek meg, mintegy példát adva az akkori honvédeknek. Mindössze három olyan esetről tudunk, amikor nem katonát mintáztak meg. Ezek a nyitrai vasturul, a pöstyéni vaskorona s a soproni vaságyú néven ismert alkotások.
A dicső múlt és a hősies jelen egyetlen szoborban való megjelenítését a kolozsvári Kárpátok őre testesíti meg, amely ugyan egy világháborús honvédet mintáz meg, de a Kárpátok őreinek eredete egészen I. István királyig vezethető vissza, így utal a dicső múltra is. Talán ennek is köszönhető, hogy ez az egyik olyan alkotás, amelyet több mint 80 év elteltével újraállítottak, igaz nem az eredeti helyén, hanem Szilvásváradon a Szalajka-völgyben.
A dicső múlt és a hősies jelen ábrázolása különbözteti meg élesen ezeket az alkotásokat a háború után készült emlékművektől, amelyek a vereséget, a veszteséget és a fájdalmat jelenítik meg. A kettő közötti átmenetet az 1917-ben készült Vasszékely szobor képezi, amely még magán viseli az áldozatkészség szobrainak jegyeit, de már az Ojtozi szoros védelmében elesett bajtársaknak állít emléket. A hősies jelen mellett itt már megjelenik a veszteség miatti fájdalom is. Dinamikus megjelenése is inkább a háború után készült emlékművekhez teszi hasonlóvá, szemben a nyugodtságot, erőt és éberséget megjelenítő áldozatkészség szobraival.
A teljesség kedvéért említést kell még tenni Pásztor János 1918-ban készült Fahonvéd című alkotásáról is, amely ugyan nem tartozik az áldozatkészség szobrok közé, de keletkezési ideje és kivitele miatt azokkal együtt szokták emlegetni. Ez esetben már szó sincs adománygyűjtésről és szögelésről, a művész a Nagy Háborúban értelmetlenül elesett, főként hódmezővásárhelyi honvédeknek kívánt emléket állítani, évekkel megelőzve ezzel a későbbi I. világháborús emlékműveket.
A szobrok sorsa:
A történelmi Magyarország területén 23 darab áldozatkészség szobor felállításáról van tudomásunk. Ebből 10 darab a mai Magyarország területén, 7 darab Erdélyben, 5 darab a Felvidéken, 1 darab pedig a Vajdaságban lett felállítva. Ezek a szobrok, kevés kivételtől eltekintve, elpusztultak. Ennek oka főként a vesztes háborúban keresendő. Egyrészt, a trianoni szerződés értelmében, a Magyarországtól elcsatolt területeken megalakult új államok katonái elpusztítottak szinte minden magyar vonatkozású alkotást, köztük az áldozatkészség szobrait is. Kivételt a nagyszebeni és a temesvári szobor képez, melyek a Brukenthal Múzeumba, illetve a Bánság Múzeumba került. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy ezeket a szobrokat a német kisebbség készíttette, így magyarellenes indulatok nem játszottak szerepet további sorsuk megítélésénél.
Az új magyar állam területén belül maradt szobrok többségén, pedig az idő végezte el romboló munkáját. Nem érezték fontosnak a szobrok megóvását, karbantartását. Két szoborról tudható biztosan, hogy épségben, kiállítható állapotban megmaradt, ez a szegedi vashonvéd és a székesfehérvári vértes vitéz.
A soproni vasvitéz a 2010-es évek elején egy raktár mélyéről került elő. A Soproni Múzeum, nyilván gondolva az I. világháború közeledő 100. évfordulójára, úgy döntött, restaurálják a szobrot. Ez sikeresen meg is történt és 2015 tavaszán, „Mire a falevelek lehullanak...” című kiállításon bemutatták a nagyközönségnek.
A Nagy háború 100. évfordulójára előkerült a szombathelyi szobor is, amit szintén kiállítottak. A győri alkotásnak pedig egyszerűen nyoma veszett.
Nem tudjuk mi lett a sorsa a nyitrai vasturulnak, a pöstyéni vaskoronának, a losonci vasvitéznek, illetve a komáromi vaspajzsnak.
1929-ben a Csehszlovákiához került Gútoron, Rigele Alajos pozsonyi vashonvéd szobrának kőből készült változatát állították fel I. világháborús emlékműként.
Három szobrot állítottak újra a közelmúltban: 2000-ben a székelyudvarhelyi Vasszékely nevű alkotást az eredeti helyén, de nem fából, hanem bronzból.
A Kárpátok őrét, pedig háromszor is újrafaragták, de egy esetben sem az eredeti helyén állították fel, hanem 2002-ben a Szilvásváradon, 2010-ben Budakalászon, és 2013-ban az erdélyi Csíkcsomortán. A budakalászi Kárpátok őre az eredeti alkotástól eltérően és erősen átértelmezve egy trianoni-emlékmű részévé vált.
A nyitrai vasturult pedig az eredeti szobor felállításának 100. évfordulóján, 2015. október 17-én avatták újra Alsóbodokon.
Befejezés:
A téma megérdemelne egy átfogó, mindenre kiterjedő tanulmányt, de ilyen csak pontos, megbízható adatok alapján készülhet. Már pedig az áldozatkészség szobrainak kérdésében sok a fehér folt. A téma feldolgozatlanságát jól mutatja az a tény, hogy Dr. Dietlinde Munzel-Everlin 2008-ban kiadott tanulmánya, amely az egész világon fellelhető szögelésre kitett szobrokkal foglalkozik, mindössze 6 magyar – a szegedi, a székesfehérvári, a budapesti, a kolozsvári, a nagyszebeni és a pozsonyi - szoborról tesz említést, de csak egyetlenről, a nagyszebeniről mutat be képet. Itt a Köztérképen jelenleg 22 – 21 hazai és egy magyar alkotó által készült külhoni – áldozatkészség szobor látható és még további kettő létezéséről tudunk, a pöstyéni vaskoronáról, a komáromi vaspajzsról, de ezekről mindeddig nem került elő kép.
Ez az írás összefoglalja mindazt, ami jelenleg tudható a magyar vonatkozású áldozatkészség szobrokról, abban bízva, hogy mások is hozzátesznek ehhez az ismerethez.
Forrás:
1. Szabó Dániel: A nemzeti áldozatkészség szobra. Avagy fából vaskatona
Budapesti Negyed 1994. 1. szám http://bfl.archivportal.hu/id-87-szabo_daniel_nemzeti_aldozatkeszseg.html
2. Dr. Dietlinde Munzel-Everlin: Kriegsnagelungen Wehrmann in Eisen, Nagel-Roland, Eisernes Kreuz. Wiesbaden, August 2008 http://www.munzel-everling.de/download/munzel_nagelfiguren.pdf
3. L. Juhász Ilona: A háborúk jelei. Nemzeti Áldozatkészség szobrai. http://mek.oszk.hu/08900/08994/08994.pdf
Bejegyzés megtekintés:
