Kb. egy éve figyelhettünk fel a balatonfűzfői vasszobrász kis "partizánakcióira", aki miniszobrokat helyezett ki a part menti sétányra. Ajándék a fűzfői lakosoknak, kedveskedés, mindig személyes hangú Fb-posztok kíséretében. Ez bizony figyelmet érdemel, összefoglaló cikk jelent meg róla a We love Balaton oldalán. Innen az is kiderül, hogy P. Kovács Péternek van egy másik "missziója" is, az önkormányzattal egyeztetve létrehozott egy vas szoborparkot az Irinyi utcai lakótelep mellett, az általános iskola szomszédságában. Itt viszont már emberi léptékű alkotások szerepelnek, nagyobbrészt, rozsdamarta vas alapanyagból.
A misszióról olvashatunk honlapján is, ebből idéz a cikk írója is: „Boldoggá tesz, hogy új értelmet adhatok az anyagnak, legyen az egy lemez, egy szerszám vagy egy gépalkatrész."
A szoborpark lényege, hogy közel hozza a kortárs művészetet mindenkihez, aki így „...akaratlanul is, akár kutyasétáltatás közben találkozik a kortárs művészettel”. ^[1]
Nem volt nehéz az indító alkotás kiválasztása, mert már korábban találkoztam fotón a lírás lány alakjával és a kísérő szöveget is olvastam. Rövid szemelvény a művész életéből, egy futó benyomás, ami a szobor elkészültét megelőzte:
"Egyszer a stockholmi repülőtéren találkoztam egy hárfás lánnyal. Egy hatalmas alaktalan, keményfedeles tokot húzott maga után. Lazán könnyedén. Olyan finoman suhant a tranzit felé hatalmas hangszerével mint a zenésztársai, akik csak egy klarinétot vagy hegedűt vittek.
Én akkor még nem tudtam mit rejt a nagy csomag.
Aztán beálltunk a sorba. Sokat kellett várni. Én pedig csak rákérdeztem, hogy mi van a hatalmas tokban. Mosolyogva válaszolt és hozzá tette, hogy én vagyok ma az ötödik aki megkérdezi. Még váltottunk pár szót. Aztán gépre szálltunk. Ferihegyen még bólintottunk egymásnak. Aztán mindenki ment és húzta a saját pakkját.
Mikor ezt a szobrot csináltam. Arra gondoltam, hogy elég lesz ide egy kicsinyke hangszer is. Ne legyen olyan nagy a teher." ^[2]

---