Mindaz, amit ma Bory Jenő hagyatékaként, műveiként ismerhetünk, két embernek volt köszönhető: Bory Jenő hihetetlen alkotóképességének, és szeretett feleségének, Komócsin Ilonának, a „múzsának”. Bory Jenő saját írása szerint azért volt képes így alkotni, mert Élettársa inspirálta erre őt.

Én magam Bory Jenő munkáit már akkor is nagyon szerettem, mikor még lényegében semmit sem tudtam róla, kizárólag a látvány, az élmény volt meghatározó számomra. Akkor jártam először a Bory-várban, mikor családunk új tagjának érkezése miatt nem volt lehetőségem hegyet-völgyet mászni, és más várakhoz eljutni. Akkor és ott megfogott mindaz, amit láttam, és azóta sem ereszt. Én úgy gondolom, hogy Bory Jenő egy életen át szeretett és dolgozott, és szeretve dolgozott… haláláig. 1959-ben, 80 évesen éppen a Tó tündére című alkotásán dolgozott, amikor a rosszul fűtött műtermében megfázott, tüdőgyulladást kapott, és tevékeny lelke-teste örökre megpihent.

Bory Jenő életművének összefoglalása nagyon röviden: több, mint hatszáz szobrászművészeti alkotás, három és félszáz festmény, három megvalósult, és egy tervezett építészeti alkotás. Magony Imre: Bory Jenő című könyvének kutatómunkája eredményeként tudhatjuk mindezt. Természetesen – ahogy az író is megfogalmazza – ezen felül is vannak Bory alkotások, van amelyekről van információ, de holléte ismeretlen. És természetesen megelőzte ezt az utoljára kiadott gyűjteményt Dr. Ágoston Bélának – Bory Jenő unokájának –, Demeter Zsófiának, a Szent István Király Múzeum igazgatójának, Péntek Imrének, Wehner Tibornak, Köpöczi Rózsának, és még sorolhatnám a teljesség igénye nélkül mindazokat, akik részt vettek a Bory életmű feltárásában, az az áldozatos kutatómunkája, melynek köszönhetően ma mindezt ismerhetjük.

Bory Jenő egyszerre volt építész, szobrász, festő és költő is. Életművét, munkásságát nem lehet csak egyik vagy másik szemszögből nézni, bár alkotói munkásságán belül egyértelműen a szobrászat volt a legjelentősebb, legmeghatározóbb. Az építészet és festészet az életművének mintegy keretét adta, a három kifejezési forma így alkotott teljes egészet.

Bory Jenő (1879-1959) hétgyermekes családban nőtt fel, gyermekkorában a család súlyos anyagi nehézségekkel küszködött. Boryt szülei beíratták a főreáliskolába, de a tandíj fizetése komoly nehézséget jelentett. Szorgalmának – jeles bizonyítvány – köszönhetően a következő tanév elejétől fél tandíjmentességet ítéltek meg számára. A hiányzó összeget ő maga kereste meg alsóbb évesek tanításával, térképrajzolással.

Bory már a középiskolában elhatározta, hogy szobrász lesz. Mivel már ekkor úgy tartotta, hogy az „építészet és szobrászat, egy test, egy lélek”, először építésznek tanult a Műegyetemen. A főreáliskola kara továbbtanulását egyhangúlag támogatta, így Székesfehérvár város „ezredéves ösztöndíjára” őt javasolták. Másodévesen egy versenyvizsga alkalmával állami ösztöndíjat nyert. Egyetemi évei alatt esténként mintázni, rajzolni tanult a fővárosi iparrajziskolában. 1903-ban végzett a Műegyetemen.

Önkéntes katonaként Bécsben szolgált egy évet, majd felajánlották neki a székesfehérvári mérnöki hivatal vezetését, de ő inkább beiratkozott a Mintarajziskolába. Ekkor még Magyarországon nem volt szobrászképzés, de Boryval együtt már ketten voltak a jelentkezők, így elindulhatott a képzés. A rajzot Lorántffy Antal tanította, de Bory szívesebben járt Székely Bertalan óráira. Amíg a többiek rajzban, ő agyagban, plasztikusan oldotta meg a feladatokat. Ezekből a kisplasztikákból néhány alkotás később megszületett nagyban is.
Első műve a „Bandika” volt, mellyel a Képzőművészeti Társulat 1906-os kiállításán mutatkozott be.

1905-ben Németországban járt tanulmányúton, majd Carrarába utazott, állami ösztöndíjjal márványfaragást tanult a világhírű Paolo Triscorina műhelyében. Az ott tapasztaltak nagy hatással voltak rá, ezt így fogalmazta meg: „Pár hét óta bámulom és szeretem igazán a márványt, s azt hiszem, nem is ábrándulok ki belőle. Csak a híja, hogy verset nem akarok írni asszonyi bájairól és férfi erényeiről.” Fontosnak tartotta, hogy a márványfaragást itthon is megvalósítsa, mivel előzőleg a magyar szobrokat mind külföldön faragták ki. A carrarai út után sorra kapta itthon a megbízásokat, főleg síremlékek készítését rendelték meg tőle.

1907-ben feleségül vette Komócsin Ilonát, akit Székely Bertalan óráit látogatva ismert meg. Megismerkedésüket idős korában így írta le: „Ezelőtt negyven évvel beiratkoztam a művész iskolába; búsan és betegen, szinte reménytelenül; mert itt lett volna az ideje, hogy megházasodjam és nem találtam a leányzót, akit magamnak elképzeltem, akit oltárra állítsak és imádjam, mint illik jó feleséget. (…) A nagy Székely Bertalan volt a mesterünk. – Vártuk az óra kezdetét. Ott álltam magam is a tanterem ajtajában, a lépcsőfordulónál. Fentről jött volna a nagy öreg: de én lefelé néztem, mint aki bánatot hordoz a szívében. – Amint nézek a lépcsőn lefelé, egy pillanat alatt megvillámlik bennem a lélek. Tágra nyílnak szemeim a csodálattól. Egy gyönyörű leányka jön fölfelé… Megvan! Dübörgött bennem némán a hang. Megvan! Ez az, akit én keresek. Ilyen lehetett az úr angyala, akinek fényessége föltámadáskor földre sújtotta a római katonát. – Félre álltam. A csoda elment mellettem. Leült a padba társnői közé, s várta ő is a mestert, mint mi vagy húszan. Lapozgatta papirosait, melyeken a kompozíciós feladatot ő is megrajzolta. Az én szívem meg csak kalimpált, néztem a földre szállt csodát. Fekete volt a haja, szinte kék. El voltam bűvölve. Tudtam, hogy ő az, akit én keresek.” A házaspár egy öt mázsás márványtömböt kapott nászajándékba a mérnök barátoktól az esküvő után.
„- Nem fényképezlek, drágám, faraglak! - jelentette ki a nászútjukon Jenszóka, és Picóka portréját bőröndben hozták haza. A carrarai márvány jól állt a "tüzes szemű boszorkának" - ilyennek látta feleségét Bory.” – írta Horváth Júlia Borbála Vadbeton című írásában.

Bory 1908-ban első gyűjteményes kiállítását Székesfehérváron láthatták, és ebben az évben bízták meg a Vértanú emlékmű oszlopára készítendő szobor elkészítésével. Az oszlopot 1888. augusztus 15-én avatták fel, maga az oszlop a Szent István Bazilika egyik épen maradt gránitoszlopa, 330 cm hosszú, 70 cm átmérőjű, a Bazilikába pedig valószínűsítik, hogy Tác-Gorsiumból került. Bory ekkor 29 éves volt, és a korabeli újságok szerint el akarta hagyni Székesfehérvárt. Az emlékműre Bory megtervezte a „bronzba öntött, kiterjesztett szárnyú, láncait tépő sast”, melynek költségeire gyűjtés indult, és Bory Jenő így maradt székesfehérvári művész. Az alkotást az akkori újság emlegette „turul”-ként, így lett Turulmadár az emlékmű neve.
Bory Jenő 1908/1909-es tanévben elnyerte a Ferenczy István állami szobrászati ösztöndíjat, majd a Ladányiné-féle ösztöndíjat. Rendszeres kiállítója volt a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon, és az Országos Képzőművészeti Társaság kiállításainak.

1909-ben készült a Jézus Szíve templom terve, melyet 1911-ben fel is építettek. A templom betonból, a kupola anyaga kvarcbetonból, 10 cm-es betonhéjazattal készült. A kupola felülete az elmúlt 100 év folyamán alig kopott pár milliméternyit, és eddig egyszer kellett a háborút követően kijavítani, és egyszer kezelni.

Bory Jenő a Képzőművészeti Főiskolán 1911-től meghívott tanárként dolgozott. 1912-ben vette meg Székesfehérváron, a Máriavölgyben azt a telket, ahol ma a Bory-vár áll.

1914-től a mintázás tanítását a főiskolán Radnai Béla vette át tőle, mikor Bory bevonult katonai szolgálatra, a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezredbe. A gyalogezreddel először Szerbiába, majd az ezreddel pihenőre Boszniába, Szarajevóba került. Az ezred tisztikarát abban a házban szállásolták el, ahogy a Ferenc Ferdinánd Emlékbizottság működött. Ekkor írták ki a pályázatot a Ferenc Ferdinánd emlékmű elkészítésére. Bory önéletrajzában azt találjuk, hogy 8 tervet készített a Ferenc Ferdinánd emlékműhöz. A pályázatot megnyerte, az emlékmű felállításra került 1917. június 29-én. Ez az emlékmű volt az első I. világháborús emlékmű, mely felállításra került. Az emlékmű három részből állt: azon a helyen, ahol a gyilkos merénylet történt, egy 2*1 m-es acéllemezt süllyesztettek az aszfaltba, a Latin-híd hídfőjénél a baloldalon állt maga az emlékmű, jobboldalon pedig egy hatalmas gránit pad. A Ferenc Ferdinánd emlékmű elkészítéséért Ferenc József-renddel tüntették ki a fiatal szobrászt. Az acéllemezt és az emlékművet elbontották (1919-ben), de a pad ma is ott áll, bár arany mozaik feliratának már csak a helye látszik: „Siste Viator” – Ülj le, vándor. Az emlékmű helye üresen áll, mellette tábla hirdeti, hogy mi is történt itt. A sarkon, ahol a merénylet történt, ma múzeum található, ahol az akkori eseményeket mutatják be. Az emlékmű pályázata mellett a Ferenc Ferdinánd fogadalmi templom és Zsófia gyermekotthon építésére kiírt pályázatot is Bory nyerte meg, de sajnos a háború végével vége lett sajnos ennek a tervnek is.

A háború után Bory Jenő visszatért a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1918-tól rendes tanárként dolgozott. 1920-ban Székesfehérvár tiszteletbeli főmérnöke lett. 1922-ben Rökk Szilárd díjjal jutalmazták az Ecce Homo-ért.

1926-ban a Világposta című alkotás készítésekor mutatta be azt az egyszerű pontozó szerkezetet, amivel a szobrok kőbevésésének munkafolyamata leegyszerűsíthetővé vált. Bory állítása szerint ezzel a technikával egy nő is faraghat márványszobrot. Természetesen ezt ki is próbálta, az egyik szobrot a felesége faragta ki a szerkezet segítségével.

1929-ben Bory Jenő a Püspökkút szobraiért, a püspökök megalkotásáért Ipolyi Arnold díjat kapott. A Püspökkút tervezése, a rajta elhelyezendő püspökök szobra a korabeli sajtóban viták sorát váltották ki. Bory 1930. február 12-én az egyik helyi lapban a kétkedő hozzászólóknak megválaszolta, hogy melyik püspök miért kapott helyet az alkotáson: Asztrik a római katolikus anyaszentegyházat, a királyság támaszát, Gellért a vértanú anyaszentegyházat, Mór az oktató anyaszentegyházat, Adalbert pedig a térítő anyaszentegyházat jelképezi. A kutat 1928. június 19-én állították fel, de ekkor még vita folyt arról, hogy a tetején látható vitéz milyen irányba nézzen. A kút avatására nem terveztek külön ünnepséget, de június 23-án este a 3. számú honvédgyalogezred zenekara térzenét adott a téren, majd pontban kilenc órakor megszólaltak a Székesegyház harangjai, kigyúltak a kút fényei, és csörgedezve megindult a víz (egy villanymotor hajtotta).

1930-ban, a Vágyakozás című szobráért Arte Moderna ezüstéremmel jutalmazták a művészt, 1931-ben pedig a Dunántúli Tavaszi Tárlat nagydíját kapta.

Bory Jenő a háború utáni anyaghiány miatt sokat kísérletezett, a betont, az alumíniumot kifejezetten alkalmasnak tartotta művészeti alkotások létrehozására. Az alumíniummal, és az általa kikísérletezett pirobazalttal (Bory-bronz) a bronzot kívánta helyettesíteni. A Bory-vár esetében, ha megkérdezték tőle, milyen stílusban épült a vár, azt válaszolta: betonstílusban. Kifejtette, hogy a vár egy betonkísérleti állomás, és ha cement nem volna, a vár sem volna. A várat mintegy 40 nyáron át építette, mivel tanáremberként ekkor ért rá. Rendkívül sokat kísérletezett a különböző betontípusokkal, más anyagokkal. Például a várbeli híd felett felfüggesztett pallos is betonból készült.
A vár építéséhez szükséges anyagokat a szobrai árából fedezte, illetve előfordult, hogy cementért, tégláért szobrot készített, adott cserébe… Ahogy fia, Bory Görgy megfogalmazta: „Az apám szobraiból épült a vár, anyám csendéleteiből és portréiból öltözködött a család”. Az építésben két-három állandó segítője volt: Vagyóczky Ferenc keramikus, illetve Boros József és Boros János napszámosok, akik évről-évre részt vettek a vár építésében.

Bory az általa kikísérletezett pirobazaltból készült tárgyakat égetés után a levegőtől elzárva, újra égette, a tárgyak színe a tüzelőtérben egyéb elpárolt anyagoktól függött. Ezzel a technikával a világosbarna színtől a feketéig bármilyen színt elő tudott állítani. 1933-ban egy általa tartott előadáson saját művét – Fájdalom című szobrát – ajánlotta fel sorsolásra, melyet ott helyben a közönség szeme láttára készített el.

1940-ben a Magyar Képzőművészek Egyesülete elnökének választotta. Bory Jenő 1920-1944 között a Műegyetemen is tanított, meghívott tanárként mintázást tanított az építészmérnök hallgatóknak. 1943-tól a Képzőművészeti Főiskola kinevezett rektora volt, de a háború miatt idejét nem volt lehetősége kitölteni, nyugdíjba kényszerült menni.

Nyugdíjazását követően a művész a Bory-várban élt és dolgozott, haláláig, folyamatosan dolgozott a vár helyreállításán. Az orosz csapatok bevonulását követően két orosz katona jelent meg a várban. Egyiküket saját társaik lőtték le a toronyban, ellenségnek gondolván őt. A katona a vár udvarán van eltemetve, sírjára Bory készített emléket. Az oroszok parancsnokainak nagyon tetszett a vár, és a gyűjtemény. Piszarenko parancsnok szerint Bory „munkája és művészete megnemesíti az embereket”. Egy orosz cikkben a várat az „örök szerelem várának” nevezték el.

Bory Jenőt halála után a várból kísérték utolsó útjára, temetésén Kisfaludi Strobl Zsigmond mondott beszédet.

Bilkei Ferenc plébános Prohászka Ottokárról szóló írásában ezt mesélte: „Van egy jóbarátom, Bory Jenő szobrászművész, most már a Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott rektora. Úgy ötven év előtt egy Krisztus-szobrot mintázott. A mű nagyon megtetszett nagybátyámnak, Platz Bonifácnak s megkérte a művészt, hogy faragja ki számára carrarai márványból. Mikor a szobor szerintünk már készen volt, elhalmoztuk a művészt dicséretekkel. Ő azonban dolgozott, faragott tovább. Apró, nekünk láthatatlan, megfoghatatlan finomságokat faragott a márványba. Mikor kérdeztük, hogy mit csinál, azt felelte: most faragom beléje a lelket, hogy beszélni tudjon.”

Bory Jenő tanítványai voltak Áron Nagy Lajos, Kerényi Jenő, Schwalm László, Balogh András, Bars (Bartizek) László, Laborcz Ferenc, Tar István, Andrássy Kurta János, Varga Ferenc, Metky Ödön, Veszprémi Endre, Barabás Gizella.

Bory mesternek tanítványa, Schwalm László készítette el mellszobrát, mely ma a Bory-vár előtt látható, a tanítvány így állított emléket szeretett mesterének.

Bory Jenő munkásságát sokáig nem ismerték el, munkásságáról Lyka Károly írásain kívül sokáig nem jelent meg elemző írás, bár cikkek sokasága írt róla, vagy alkotásairól. A Péntek Imre szerkesztette album előszavában Kő Pál méltatja munkásságát, a végén idézve Bory Jenő Márványszilánkok című verseskötetének egyik „szilánkját”:
„Miért élek a földön?
Hogy Istent szeressem,
Neki szolgáljak és
Engedelmeskedjem”.

Munkásságára nagy hatással volt mestere, Stróbl Alajos, és Rodin. Az egyik legnagyszerűbb műve a Csók I-II., mely Rodin hatására készült. Ezt a művét számtalan módon, méretben és anyagban feldolgozta. Az alkotás egy olyan – két darabból álló – szoborkompozíció, melyet – ahogy a mester megfogalmazta – ha összeillesztenénk, egy szobrot láthatnánk. A szobor a Bory-várban látható.

1994-ben Bory Jenő posztumusz Fejér Megye Díszpolgára címet kapott.

1996-ban Székesfehérváron a Szent István Művelődési Házban emlékkiállítást és konferenciát szerveztek Bory Jenő tiszteletére.

2001-ben jelent meg Bory Jenő munkáiról az első átfogó kiadvány, a Péntek Imre szerkesztette Bory Jenő című könyv.

Források:
Magony Imre: Bory Jenő, Lénia 2 Reklám és Médiaügynökség Kft., Székesfehérvár, 2010.
Szerk.: Péntek Imre: Bory Jenő, Árgus Kiadó, 2001.
Horváth Júlia Borbála: Vadbeton. Népszabadság, 2005. november 23.
URL: http://www.nol.hu/archivum/archiv-385064
Szerk.: Bakonyi István és László Zsolt: Bástya. A Vörösmarty Társaság és a Kodolányi János Főiskola antológiája. Székesfehérvár/2. Szfvár, 2005.
Demeter Zsófia (szerk.), Fitz Jenő (alapító szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. A Szent István Király Múzeum közleményei. C sorozat 39. szám. Regia Rex Nyomda, 2010. 179-251.p.
Kegyelmet a püspökkútnak - In: Fejérmegyei Napló. 1937. március 26. 6.p.
Városszépítés szobraink megfelelő elhelyezésével. - In: Fejérmegyei Napló 1937. április 24. 4.p.
Felállítják a Püspök-kútat. - In Fejér Megyei Hírlap 1972. május 23. 8.p.
Felállították Bory Jenő "Püspök kút" című szoborkompozícióját a Piac téren a hajdani várfal előtt. - In: Fejér Megyei Hírlap 1972. július 30. 12.p.
Gyimesi Dömötör: Mikor "szállt" rá a sas az 1848-as emlékműre - In: FM Hírlap 1991. március 15. 7.p.
Nagy Sándor: az aradi vértanuk székesfehérvári emlékműve. - In: FM Hírlap 1990. október 6. 7.p.
Emlékezés Prohászka Ottokárról (Írta és részben rádión elmondotta: Bilkei Ferenc) In: Horváth Kálmán: Prohászka a szívekben – Magyar Fioretti I-II., PPEK, 11. o. URL: http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=van%20egy%20j%C3%B3bar%C3%A1tom%2C%20bory%20jen%C5%91%20szobr%C3%A1szm%C5%B1v%C3%A9sz&source=web&cd=2&sqi=2&ved=0CCQQFjAB&url=http%3A%2F%2Fwww.ppek.hu%2Fkonyvek%2FHorvath_Kalman_Prohaszka_a_szivekben_Magyar_Fioretti_1.doc&ei=N0K0TvncIZHWsgayh83SAw&usg=AFQjCNHhguGbZj038DlU7rtlFxADagmBWQ&sig2=RvPKpXaCMR8l2Mr6vsGmYQ&cad=rja